Megcsinálta

A kis közösség frontembere entellektüell. Több száz haszontalan iskolás életét igazgatja. A pozíciója betonbiztos, olyannyira, hogy többé ki sem tud lépni belőle. Más úgysem csinálná. Vagy ha igen, ugyanolyan rosszul. Neki meg maradna a szégyen. Azt már nem. Ki kell bírni. Úgyis évről évre kevesebben vannak, s egyszer csak elfogynak. Õ mindent megtett, de hát ha nincs kinek?! Aztán jöhet a nyugdíj. Addig is egyet mond: fegyelem.
Már megint mosolyogni kell. Báloznak a maturandusok. Még hogy felnőttek! Mind azt hiszi, hogy gazdag élet előtt áll, pénz, hírnév, karrier, no meg a boldogság. Hiszékeny pisisek. És ami a legrosszabb: néhányuknak még be is jön. Felolvasni azt az átkozottul nyálas szöveget, megint csak mosolyogni, gratulálni, biztatni, lelkesíteni. Rosszullét környékezi. Eszébe jutnak fiatalkori álmai. Olyan szépen tudták neki mondani, hogy elvtársnő kedves! A sírás környékezi, de sikerül fegyelmeznie magát.
Ez az. Fegyelem. Nem. Az ő ideje még nem járt le. Elindul. Holtbiztos a dolgában. Nagy robajjal beront abba a szórakozó helyiségbe, amelyet a diákok béreltek ki az esti bálozásra. Bejelenti, hogy az egész lefújva. Nem lehet bulizni, hiszen másnap tanítás van. Nem tűrheti, hogy éjjeli mulatozás miatt maradjanak ki a diákok az iskolából. A tulajdonos elképedten rábólint. Mindketten tudják, hogy a tulaj gyermeke hamarosan ugyanabba a tanintézetbe iratkozik.
A kis közösség frontembere másnap reggel elégedetten lapozza az újságokat. Csillogó szeme fennakad ezen az íráson. Hát mégsem álmodtam, tényleg megcsináltam!, üvölti, s jókedvében cigánykereket vet.