Marika néni, a magyar dajka

Inkább héjában főtt krumplit vacsorázik heti hét alkalommal, de akkor is kifizeti a vaskos összeget a dadának, csak éppen bizonyíthatóan magyar legyen az illető. Nos, az egyik bukaresti barátnőmnek is nagy nehezen, a barátok ismerősei és azoknak további barátai és ismerősei révén sikerült szerezni egy echte bukaresti magyar gyermekcsőszt. Ráadásul az ottani árfolyamhoz képest meglehetősen alacsony összegért. Barátnőm amúgy nem kérkedési vágyból akart magyar dadát, neki – ő is magyar lévén – a fő szempont az volt, az éppen beszélni tanuló lánya magyar szót halljon, amíg ő munkában van. Erre pedig kiválóan alkalmasnak mutatkozott az 50-60 év közötti Marika néni, aki ráadásul harmadik generációs magyarként már echte bukarestinek számított. Büszke is volt arra, hogy a Székelyföldről Bukarestbe vándorolt nagyapja még Mihály királynak is készített csizmát hajdanában. El is mondta mindenkinek, akivel csak találkozott. Többek közt nekem is, amikor egy alkalommal a barátnőmnél vendégeskedtem. Természetesen napirenden volt minden friss pletykával, ami a fővárosban élő magyarság körében terjengett, és pergő beszéde cseppet sem tűnt furcsának egészen addig, míg a barátnőm lánya fel nem ébredt. Akkor azonban, mivel Marika néni minden figyelmét a pöttöm lányra irányította, külső „megfigyelőként” ízlelgethettem a bukaresti magyar nyelvjárást. Megvallom, komoly erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjek harsányan hahotázni, amikor meghallottam, hogyan dajkálja negédes hangon az apróságot. „Gyere, keressük meg a dulöpjorban a soszetucákat!” – hívta a kislányt Marika néni, majd amikor a szekrény mélyéről előkotorták az apró méretű zoknikat, egy csíkos meg egy pöttyös nadrágot lobogtatva ezt kérdezte: „Melyik pántálonást akarod felvenni, a dungást vagy a bulinást?”