Levegőtlenség

Megszoktam, vannak helyek, ahová ajánlatos reggel menni, másként esélye sincs az embernek a haladásra. Azt is megszoktam, hogy vannak helyek, ahol előre köszönnek, és hellyel kínálnak, más irodákban a jó hangos köszönést is csupán böffentéssel vagy mordulással viszonozzák, szék pedig nem jár a „kellemetlenkedőnek”. Ezek a viszonyulások bizonyos hozzáállást, bizonyos ügyszeretetet, ügybuzgalmat tükröznek. Hogy nem minden esetben pozitívat, az lehetséges, de legalább észreveszik az ügyfelet. Van olyan hivatal is, ahol egyszerűen levegőnek, mi több levegőpusztítónak tekintik a betérő ügyfelet. Aki ebbe a bizonyos hivatalba tér be, hiába köszön, nem fogadják. Nem is böffentenek, nem is mordulnak. Jó esetben a felfuvalkodott ábrázatból bamba vagy öklelő szempár mered a betérőre. Ám jelzem, ez is jó esetben.
Rosszabbik eset az, amit nyugdíjas ismerősöm mesélt. Ügyintézendő a minap ő is betért ebbe a hivatalba. A dolog pikantériája, hogy az illető ugyanebben a hivatalban több mint harminc éven át épp ügyfélfogadással foglalkozott. Szerették, tisztelték a mindig mosolygó, türelmes asszonyt, aki kétszer-háromszor sem restellte elmagyarázni a kliensnek a hivatali eljárást. Aztán nyugdíjas lett, és ügyfélfogadóból ügyféllé vedlett. Ám harminc éven át volt alkalma megismerni a hivatal minden zegét-zugát. Talán emiatt lépett be bátrabban egykori irodájába, talán a régi beidegződések hatására, még kopogni is elfelejtett, amikor lenyomta a kilincset. Ekkor azonban meglepő fogadtatásban részesült. Gyermekével egykorú utódja, még mielőtt megszólalhatott volna, idegesen ráreccsent: Mit gyúródik be az irodába? Elveszi a levegőt...