Lakcímváltás

Csomagjaiddal az utcán. Rajtad vállpántok, szíjak feszülnek. Egyre nehezebb. Külön-külön érzed az asztali lámpa, a fejfájás elleni gyógyszer, az Eco-kötet súlyát. Füledben hangszerek párbaja. A dobszólónál gyorsítasz.
A buszon tömegnyomor, hatvan fok, és 200 százalékos páratartalom. Akárhova állsz, valaki úgyis letapos, valakit letaposol. Érzed, hogy gyűlölnek. Csomagjaid arcokba, csípőkbe, lábakba préselődnek. Az öreg néni segíteni próbál, de csak ront a helyzeten. Sikoltó fék. A tehetetlenségi erő iskolapéldája. Csuklód megroppan a kapaszkodón. Valaki elesik. Gitárod bosszúsan döng. Az egyik megállónál bokorban felejtett plüssoroszlán néz rád. Szemében nyoma sincs az ősi tűznek, a gyilkos ösztönt hiába keresnéd benne. Tompa, kifejezéstelen tekintet, mintha elhagyott csatatéren járnál, melynek csöppnyi lőporszaga sincsen. Csak ül, és vár. Egy macska lesből figyeli. Aztán az áhított megálló. Ahogy leszállsz, valaki meglök. Elharapod az ajkad. Vérednek sós az íze. A harmadikról cigarettacsikket dobnak ki eléd az útra. Parázsból tűzvirágok. Majd semmi.
Új lakásodban állva. Lassanként szokod meg az idegen tárgyakat, az idegen fényt, illatot. Még nem találod dolgaid helyét. Zavartan pakolsz ide-oda. Majd holnap mindent elrendezel, vagy jövő héten. De ma még a régi albérletben alszol.
A szoba ürességénél csak a kiüresedett csönd nagyobb. Csak a legszükségesebbeket hagytad itt holnapig. Fogkefe, törülköző, takaró… Fekszel az ágyon, és elképzeled magad az új helyen. A lakásban, ami holnaptól otthonod lesz. Próbálsz meglátni valami konkrétumot. De a jövőd betonbunkerbe zárva, nem látsz bele, csak naponként veti ki eléd az új jeleket, mint sámán a csontdarabokat a véres kőre. Végül már nem gondolkodsz. Csak nézed a sarokban dolgozó pókot. Ő is új lakást sző magának, de mintha csak a tervet szőné, olyan átlátszó és finom. Reggelre kész lesz…

Varga László