Kutyahideg

Azt hiszem, kutyának lenni nem lehet túl jó. Főleg a kan kutyának lehet rossz. Egész nap ül a tömbházlakás konyhájában, a fűtőtest mellett. Néha feláll, nyújtózik egyet, kényelmesebb helyet keres, majd megint elnyúlik. Várja az estét, amikor megjön a gazdi, és sétálni viszi.
Ilyenkor minden csupa izgalom – a bokrok levelei zörögnek, a fák fantasztikus üzeneteket közvetítenek. Az eb szaglász, alig bír magával, elborzad azon, hogy valamelyik szomszéd kan magasabbra emelte a lábát, megpróbál a körmei legtetején egyensúlyozva még magasabbra emelkedni, s úgy üzenetet hagyni. Aztán a gazdi leveszi a pórázt, menj, ugrálj egy kicsit, mondja, s a fiatal, ereje teljében lévő kan mit tehetne ilyenkor? Hátrasandít kettőt, tudja, hogy helytelenül cselekszik, de a hívás erősebb – kutyahölgyek csábító illata lengi be a környéket, és ilyenkor nincs mit tenni, menni kell. Hiába üvölt utána a gazdi, elvágtat – menni kell.
Csakhogy a mínusz húsz fokkal ő sem számol. A vágtából bizonytalan ügetés lesz, aztán csak baktatás, és az eb agyában valahol a leghátsó régióban megjelenik a konyha a hatalmas fűtőtesttel. „Hölgyek, cudar hideg van” – mondaná, ha beszélhetne, de inkább felturbózza a tempót, hazafelé igyekszik. Csakhogy az ajtót közben bezárták, sehol egy lélek, és hajnalban még a levegő is fagyott. Panaszos vonításba kezd, erre nyílik az ajtó, gazdi dideregve és cseppet sem finomkodó hangulatban beengedi szereleméhes kutyáját. Az eb bevonul a konyhába, horpasza reszket, kiállnak a csontjai – leheveredik a fűtőtest elé, és pillantásával közli: oké, mától tudom, mínusz húsz fokban nincs szerelem.