Közröhej

A drága jó ember szenátori minőségében olyan törvényjavaslatot terjesztett be, amelynek értelmében a sugárzott médiának a jövőben kötelessége egyenlő arányban sugározni a pozitív és a negatív tartalmú híreket. Az indok: a negatív hírek dömpingje depressziót és pszichés rendellenességet vált ki a nézőkből, hallgatókból, akiknél emiatt megnő a krónikus betegségek kialakulásának esélye. Súlyosbító körülményként a kezdeményezéshez egy liberális szenátor is csatlakozott, ami jól mutatja, hogy a notórius hülyeség korántsem ideológiafüggő. A legfélelmetesebb súlyosbító körülmény viszont az, hogy a törvényjavaslatot a felsőház meg is szavazta, ami azt mutatja jól, hogy a notórius hülyeség a jelek szerint minden honatya esetében alapkövetelmény.
Most gondoljunk bele, hogyan is zajlik majd a televíziós és rádiós hírszerkesztők élete, ha az államfő ki is hirdeti a törvényt. Ha például egy nap kilences erősségű földrengés következik be Törökországban, sújtólégrobbanás egy Zsil-völgyi bányában, meg kisiklik egy zsúfolt gyorsvonat valahol Brassó közelében, ugyanennyi vidám hírt kell keresniük – ha nincs más, akkor a kaktuszok szaporodási szokásairól, a kígyóuborka kedélyjavító hatásáról vagy Gigi Becali születésnapi partijáról. (Bár ez utóbbi minősítése véleményes, hiszen sokan meg attól kapnak gyomorfekélyt, ha Becali belebéget az éterbe valamely csatorna képernyőjén). Ha viszont még ilyen kaliberű vidám hírt sem találnak, akkor sugározhatnak szünetjelet a hírműsor ideje alatt. Vagy intimbetét-reklámot.
Bár lehet, hogy Funar és a szenátus mindezt éppen azért találta ki, hogy elegendő munícióval szolgáljon vidám, kedélyjavító témákból a médiumok számára. Ha valóban ez a szándék vezette őket, akkor tulajdonképpen célt értek. Amióta ugyanis az eseményről hírt adtak, egy egész ország röhög rajtuk.