Kijár?

Mert ami kijár, az kijár... Mindemellett én általában nem várok el hasonló tiszteletet, viszont ha mégis kapok, akkor azt annál inkább értékelem. Nem szoktam lazán letegezni, például a felnőtt romákat sem, akiket a vidékünkön általában mindenki tegez. (Mondjuk ez alól kivétel Zsuzsa „berátném”, akit „falustársi” alapon tegezek, ő azonban viszonttegez, úgyhogy ebben kvittek vagyunk.) Na szóval, a hoszszas körítés csak arra  szolgál, hogy a kedves távolabbi olvasóim is tudják: nem vagyok rátarti ember. Ezért szoktam mindig megdöbbenni, ha bárhol, bármilyen rendű-rangú embernél rátartiságot tapasztalok. Minap azonban képzőművész barátom mesélt egy érdekes esetet, amire aztán én is azt mondtam: ez aztán a rátartiság iskolapéldája.
Úgy adódott, hogy a barátom megoldhatatlannak tűnő belgyógyászati problémájával neves budapesti orvosprofesszort keresett fel. Vizsgálat közben az orvos folyamatosan tegezte a barátomat, ráadásul minden második mondata végére odabiggyesztette az „érted már, Jani?” kérdést, mintha a betege csökkent felfogóképességű lenne. Képzőművész barátom egy ideig tűrte, noha rettentően zavarta a lekezelő modor. Aztán adott pillanatban úgy gondolta, tesz ő is egy kísérletet, és függetlenül attól, hogy történetesen ő volt kiszolgáltatott helyzetben a vizsgálóágyon, megkérdezte: „Na és a doktor urat hogyan szólíthatom?” „Szólíts nyugodtan professzor úrnak, mert az nekem kijár” – hangzott a lekezelő válasz, amitől aztán a barátomnál is betelt a pohár. S noha róla sem mondható el, hogy rátarti ember lenne, ezek után ő is megmondta a professzornak: „Akkor maga se Janizzon engem, szólíthat nyugodtan művész úrnak, mert az nekem is kijár!”