A rendőrségi szakzsargonban létezik egy kifejezés: halott ügy. Ezzel a terminussal azokat az eseteket jelölik, amelyeket többéves nyomozás után sem sikerült megoldani, és remény sincs arra, hogy előbb-utóbb sikerülne.
Nos, a hazai igazságszolgáltatás a jelek szerint halott ügyeket nem ismer, legfeljebb halott ügyfeleket. Történt ugyanis, hogy a máramarosszigeti törvényszék egy örökösödési perben harmincöt személyt idézett be. A törvényszéki illetékeseket feladatuk teljesítésében még az sem zavarta, hogy a beidézett személyek már jó ideje egytől egyig halottak. Elvégre Justitia vak, ezért hát nem törődhet olyan piszlicsáré részletkérdésekkel, hogy a peres felek életben vannak-e, vagy sem, a lényeg az, hogy ügyük végre sorra került. Aztán legfeljebb magukra vethetnek, ha a bíróság távollétükben jól ellenük dönt. Mint ahogy meg is történt: mivel a beidézett személyek közül egyik sem jelent meg, és még annyi fáradságot sem vett, hogy legalább egy halotti anyakönyvi kivonattal bizonyítsa, igazoltan maradt távol, annak rendje és módja szerint elvesztették a pert.
Persze az is igaz, hogy Máramaros megye arról híres, hogy ott nem veszik olyan komolyan a halált. Gondoljunk csak a szaploncai vidám temetőre, ahol a fejfákon az elhunytak portréi mellett vidám feliratokkal örökítették meg elhalálozásuk körülményeit. A bíróság csak ezt a hetyke, a halált is szembenevető hagyományt vitte tovább. Az ítélet nyomán pedig legfeljebb egy újabb fejfával bővül majd a temető, amelynek a felirata így szól: „Halálra röhögtem magam a szigeti bírák hülyeségén”.
Persze azért mégsincs minden veszve. A törvényszék ugyanis állítólag kéthetes fellebbezési határidőt állapított meg az elmarasztalt elhunytak számára.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!