Hogyan szurkol, aki nem szurkol?

Még a holland–román mérkőzésnek is csak az utolsó perceit néztem meg, mintegy önmagam megnyugtatása gyanánt. Node az orosz–hollandnál már nem bírtam a feszültséget. Elsodort a közhangulat, mondhatni.
Most következik azonban a neheze. Mint már utaltam rá, az életben vannak olyan sorsdöntő pillanatok, amikor egyértelműen le kell tenni a garast (vagy a lantot, ahogy egyik politikusnőnk fogalmazott) – és egy Eb-focimeccs kétségkívül ezek közé tartozik. De mi alapján döntsön az, aki az év hátralévő részében nem követi a labdarúgóélet történéseit? Kénytelen-kelletlen olyasmire hagyatkozik, aminek köze nincs a racionális mérlegeléshez, a szakmai szempontokhoz – bár meggyőződésem, hogy a focirajongók túlnyomó többsége alapve-tően irracionális okokból szurkol ennek vagy annak a csapatnak. Itt vannak, ugye, az oroszok meg a hollandok – hogy miért döntöttem a nagy muszka medve mellett, magam sem értem. (Pedig kölyökkoromban a holland válogatott volt a kedvencem, Van Bastenestül, Gullitostul, Rijkardostul.) Talán mert nem ismerek egyetlen jelentős kortárs holland írót sem, ellenben az orosz csatársorban ott láttam lelki szemeimmel Pelevint, Szorokint, Jerofejevet. (Aztán csak Arsavin volt ott, de ő is megtette.) Talán mert indulásból szívesebben szurkolok közép-kelet-európai együtteseknek, a csehek, horvátok, lengyelek pedig kiestek. Talán mert Hollandia az én ízlésemhez képest túlságosan liberális ország, vagy mert – bár nehezen vádolhatnának baloldalisággal – inkább az esélytelenebbekkel érzek együtt. Szó mi szó, az oroszoknak szurkoltam, s hályogkovács módjára jól választottam. A vasárnap esti latin testvértalálkozó már nem tudott ennyire lázba hozni, de azért a spanyoloknak szorítottam, pusztán mert szeretett húgom megveszekedett olaszdrukker.
Apropó, mit szólnának egy orosz–török döntőhöz?