„Hello, Rumunija?”

Megteszem még többször, később is, gondoltam a barátnőm szüleinek autójában, a hátsó ülésen. Nem is bántam a sorban állást, egy ilyen festői tájon megépített határátkelőn nem feszíti az embert a határátlépésekkor megszokott gyomorgörcs sem. Sétáltam egyet az autósor mellett. Előttünk norvég, horvát, német, finn, litván és román autó várakozik, minden járműben más-más zene. Igazi multikulti hangulat. Szűk óra után begurultunk végre a nemrég épített határátlépő ellenőrző pontjához. A bódéból egy diszkók bejáratánál ácsorgó, nagy kopasz őrök alkatára emlékeztető vámos mosolyog ránk, és homlokára tolja a napszemüvegét. Még integet egyet az előttünk elhúzó norvég autónak, aztán felénk fordul. Elővesszük bordó útlevelünket, mire hősünk elkomolyodik, és összeszedi összes angol tudását. „Hello, Rumunija?” Mondjuk, hogy „yes”, erre ő megkérdi: „Credit cards?” Mondjuk újra, kissé meglepődve a kérdésen, hogy „yes”. Laza mozdulattal inti, hogy menjünk a parkolóba. Nem volt üres, épp egy Temes megyei rendszámú autó utasait ellenőrizték. A kontroll nemes feladatát egy másik napszemüveges „partizán” végezte, így végig kellett várnunk a dolgot. „Két órája ülünk itt, csak azért, mert románok vagyunk – mondja érkezésünkkor románul az autó mögött cigarettázó temesvári hölgy. Kiürítették a retikülömet, majd a lányaimét, belenéztek a pénztárcámba, elvitték a bankkártyáimat. Fogalmam sincs, mi történik itt, ezek azt hiszik, még mindig Tito idejében élnek.” Kis idő múlva visszajön a vámos, az összegyűjtött bankkártyákat hanyagul feldobja az autó tetejére útleveleikkel együtt, majd belenéz a kesztyűtartóba. Megalázó percek telnek így el, majd int, hogy mehetnek. Mondanom sem kell, ránk is hasonló félóra várt. Induláskor még egyszer visszanéztem, helyünket egy aradi jelzésű autó foglalta el.