Futballidentitás

A megállapítás teljesen jogosnak tűnik, legalábbis annak fényében, hogy egy Nagy-Britanniában készült felmérés szerint a férfiak kétszer anynyira szeretik a futballt, mint asszonyaikat. Ennek folyományaként kedvenc csapatuk iránt is nagyobb lojalitást és áldozatkészséget tanúsítanak, mint partnerükkel szemben. A szigetország férfiai nem ismernek tréfát a kérdésben: a megkérdezett férfiak 94 százaléka kijelentette, hogy mindig szeretni fogja csapatát, akármilyen rosszul játszik. Ezzel szemben 52 százalék megszüntetné párkapcsolatát, ha az már nem működne.
Bármily meglepőnek is tűnik a hír első hallásra, tulajdonképpen teljesen érthető a dolog. Hiszen arról még egyetlen férfi sem számolt be, hogy ha este esetleg túl sokáig tartózkodott a haverokkal egy közeli, szeszes italt is forgalmazó vendéglátó-ipari intézményben, hazatérve az ajtóban ott várta volna kedvenc labdarúgó-együttese, hogy szemráhányóan megkérdezze: Hol jártál, te alkoholista disznó? Ráadásul a férfiaknak néha szükségük van arra, hogy érezzék: tartoznak valahová. Ehhez pedig az szükséges, hogy létezzen egy olyan közösség, amely befogadja őket, hiszen legalább egy valamiben tökéletesen megegyezik az ízlésük: például ugyanazért a focicsapatért rajonganak. A labdarúgás tehát identitáskonstituáló tényező a férfiak számára. Mindez egy nő kapcsán viszont lehetetlen lenne, hisz ha egy csoport férfiban az a közös, hogy ugyanazért a nőért rajonganak, akkor az a legritkább esetekben eredményezi azt, hogy szolidaritás alakul ki a csoport tagjai között, többnyire inkább az történik, hogy a rivalizálás hevében kitolják egymás szemét.
Arról nem is beszélve, hogy valóban kevésbé szórakoztató tevékenység lenne, és elég hülyén is nézne ki, ha a férfiak szombaton délutánonként a lelátók helyett a konyhában foglalnának helyet egy üveg sörrel a kezükben, hogy Hajrá, Margit! feliratú pólóban, hangos rigmusokkal biztassák az éppen vacsorát főző asszonyt.