Földi éden

Hát az, ha az ember ablaka a város egyik legnagyobb, leggondozottabb parkjára néz, ahol zöldellnek a több évtizedes gesztenyefák, és tavasztól õsz végéig vidáman csicseregnek a madarak. Ráadásul a park melletti útszakasz egyirányú, tehát a gépjármûforgalom zaja sem elviselhetetlen, a közeli villamosvonalat pedig épp most újítják föl, így a szerelvények zakatolása sem jelent gondot egy hónapon belül.
Paradicsomi körülmények, annyi szent. Valószínûleg ezért gondolta a közelben épülõ hivalkodó ortodox katedrális illetékese, hogy a mennyei idillt csak fokozza, ha az épület bejárata elé hangszórókat szereltet, amelyekbõl a hét során több alkalommal is görögkeleti egyházi énekek harsognak, a tízméternyire álló buszmegálló közönségének, valamint a környék lakóinak lelki épülésére. Az egyház szolgája a jelek szerint meglehetõsen furcsán értelmezi a békés egymás mellett élés keresztényi szellemét, mivel bizonyos alkalmakkor a mûsor már reggel hét óra körül elkezdõdik, ami talán még a legmegveszekedettebb hívek számára is túlzás lehet. Arról nem is beszélve, mennyire kontraproduktív, hiszen igaz, hogy azóta a környék lakói az eddiginél többször veszik szájukra a fennvaló nevét, ám ezt többnyire negatív kontextusban, bizonyos, a szaporodással kapcsolatos kifejezések kíséretében teszik.
Arra valószínûleg csak a görögkeleti–szláv kultúrán edzõdött lélek legmélyebb bugyrainak ismerõi tudnának választ adni, mitõl jó az, ha az ember legbelsõbb magánügyét, vallási meggyõzõdését nem ott éli meg, ahová való: a templom falai között, hanem kérkedõen és harsogva az utcán. Ám azt azért remélem, hogy az állampolgári egyenlõség szellemében velem szemben is ennyire elnézõ lesz a rendõrség, ha kiteszem az ablakba a hangszóróimat, és kilencven decibellel bömböltetem az Alice Cooper legbrutálisabb számaiból álló egyveleget.