Mi is lehet jobb annál, mint ha az ember egy nagyváros központjában lakik, tízpercnyi séta távolságra az összes közintézménytől, a főtértől, a szecessziós sétálóutcától, hárompercnyire a középkori vártól? Hát az, ha az ember ablaka a város egyik legnagyobb, leggondozottabb parkjára néz, ahol zöldellnek a több évtizedes gesztenyefák, és tavasztól ősz végéig vidáman csicseregnek a madarak. Ráadásul a park melletti útszakasz egyirányú, tehát a gépjárműforgalom zaja sem elviselhetetlen, a közeli villamosvonalat pedig épp most újítják föl, így a szerelvények zakatolása sem jelent gondot egy hónapon belül.
Paradicsomi körülmények, annyi szent. Valószínűleg ezért gondolta a közelben épülő hivalkodó ortodox katedrális illetékese, hogy a mennyei idillt csak fokozza, ha az épület bejárata elé hangszórókat szereltet, amelyekből a hét során több alkalommal is görögkeleti egyházi énekek harsognak, a tízméternyire álló buszmegálló közönségének, valamint a környék lakóinak lelki épülésére. Az egyház szolgája a jelek szerint meglehetősen furcsán értelmezi a békés egymás mellett élés keresztényi szellemét, mivel bizonyos alkalmakkor a műsor már reggel hét óra körül elkezdődik, ami talán még a legmegveszekedettebb hívek számára is túlzás lehet. Arról nem is beszélve, mennyire kontraproduktív, hiszen igaz, hogy azóta a környék lakói az eddiginél többször veszik szájukra a fennvaló nevét, ám ezt többnyire negatív kontextusban, bizonyos, a szaporodással kapcsolatos kifejezések kíséretében teszik.
Arra valószínűleg csak a görögkeleti–szláv kultúrán edződött lélek legmélyebb bugyrainak ismerői tudnának választ adni, mitől jó az, ha az ember legbelsőbb magánügyét, vallási meggyőződését nem ott éli meg, ahová való: a templom falai között, hanem kérkedően és harsogva az utcán. Ám azt azért remélem, hogy az állampolgári egyenlőség szellemében velem szemben is ennyire elnéző lesz a rendőrség, ha kiteszem az ablakba a hangszóróimat, és kilencven decibellel bömböltetem az Alice Cooper legbrutálisabb számaiból álló egyveleget.