Foci az egész világ

Akár a szurkolók. A kinti emberállomány folyamatosan változik: egyesek bemennek, mások izzadtan, savanyú arccal, egyet-egyet káromkodva jönnek ki – ők lennének azok, akik minden erőfeszítésük ellenére végül mégsem kaptak jegyet a nagy meccsre.
Bent már forró a hangulat. No meg a levegő. A légkondicionáló berendezés, úgy tűnik, egy távoli, esetleg unokáink korában megvalósuló álom. A benti zsúfoltságban azonban nagyon precízen tisztázottak a szerepkörök. Vannak ott kérem szépen lesben álló csatárok, fekete egyenruhába öltözött partjelző, van ott söprögető seprűvel, tisztán látó játékmester. És persze az ellenfél. Ott, az ablak mögött. Hogy dögölne meg az egész. Õk meg a fentiek, az igazgató, az elnök, akik nézik ezt a kínszenvedést – hallatszik innen-onnan. Hiába no, a szurkolótábor kemény magja derekasan végzi a dolgát. Kevéssé látványosan, lassú iramban kezdődik a mérkőzés. A játékosok csak lassan araszolgatnak az ellenfél kapuja felé. A feszültség azonban érezhetően nő, amikor az ellenfél cserét hajt végre: az ablak mögött ülő személy távozik, a csere pedig csak hosszú, végtelenségnek tűnő percek után tűnik fel. Most már egyértelmű: időhúzásra játszanak. A szemetek. Mindjárt lefújják a meccset – bezárják az ablakot, akkor meg hiábavaló volt az egész álldogálás. A szurkolótábor egyre hangosabb. Elkezdődött a visszaszámlálás. Már csak hét személy. Már csak három.
Két perccel a vége előtt végre megszületik a gól. Legyőztem az ablak mögött ülő ellenfelet. Reszkető kézzel nyúlok a trófeával felérő számla után. Sikerült kifizetni a gázszámlát.