Fiksz

A telefont Józsika verte le, mert szokás szerint fel-alá rohangált a lakásban. Józsika viszont cserkészbecsületszóra állította, csak ő lehet a hibás, beleakadt a fal mentén futó zsinórba. Mert szokás szerint nem néz a lába elé. Azóta eltelt bő két hónap, és nem is gondolt az esetre. Csak most, az áruház elektronikai cikkeket forgalmazó részlegén. Véletlenül tévedt be, eszébe sem jutott új készüléket vásárolni. A haverok is mondták, semmi értelme, örüljön, hogy megszabadult a szörnytől, minek a fölösleges kiadás, akármikor elérhetik a mobilján. A szörny rászolgált a nevére. Régi volt és mindig poros, hörgő hangú, plasztikszürke tárcsával és csöppet sem elhanyagolható súllyal. Amikor Józsika ügyetlenségéből kifolyólag utolsót csörrent az előszoba padlóján, réztekercsek, textillel szigetelt kábelek, ebonitdarabkák omlottak ki a belsejéből. Nem úgy a vadonatúj készülék. Hóna alatt a kartondobozzal sietett haza, minél előbb fölszerelni. Hiába, soha sem volt jó vásárló, a pillanat hatására döntött. A pénz ugyan másra volt félretéve, nade: csúszásmentes gombsor, villogó kijelző, elegáns zöld szín. A „fiksz”, ahogy Józsika nevezte, valamiért a szokottnál is nagyobb izgalmat mutatva. Felváltva emelgették a kagylót, jóváhagyóan bólogatva a működést jelző tárcsahangra. Aztán nem történt semmi. Most kit hívjanak fel azzal a gyerekességgel, hogy próbálgatják a telefont? Józsika elhaló lelkesedéssel a pontos időt javasolta. Esetleg a tudakozót. Az éjszaka közepén verte fel őket a csengetés. Amikor rájöttek, mi szól, lökdösődve rohantak a készülék felé. De csak a telefontársaság női robothangja jelentette be, hogy felfüggesztik a szolgáltatást, mivel két bő hónapja nem fizették ki a számlát. Burus János Botond