Egylejes

Nem értettem mit motyog, nem is figyeltem igazán, okulva a mindennapos, szívemet facsaró történetekből, melyek aztán legtöbbször arra késztettek, hogy adjak. Ez az ember éppen kenyérre kért. Volt a zsebemben egy lej. Belenyomtam a markába, és már mentünk is tovább. Úgy tíz lépést tehettünk meg, amikor meghallottam a koldus gyalázkodását. Ez pénz, ez, hát mi ez? Ez pénz neked? Erre nem adnak egy perecet sem ma! Akkor add vissza! kiáltottam rá indulattal telve. Valamit motyogott még, de én arra gondoltam, jobb lesz kihátrálni ebből a lehetetlen helyzetből. Szégyelltem magam. Kicsit azért, mert egy lejjel megsértettem ezt az embert, másrészt azért, mert rosszul esett, ahogy reagált. Te jó ég, azt hittem, ha az ember pénzt ad egy koldusnak, jót cselekszik, és ezért köszönet jár. Ezzel szemben én vétkeztem. Keveset adtam, szinte semmit, és gondolatban még a nyakát is kitekertem volna felháborodásomban annak az embernek.

Mert van jogom felháborodni és megsértődni. Sokat dolgozom kevésért, és vannak olyan gondolataim, hogy villanyszámla, közköltség, tanbér, meleg étel, és igyekszem mindent megtenni azért, hogy este, ha pizzázni vagy sörözni van kedvem, ne gondoljam meg kétszer a dolgot. Eddig sem tudtam eldönteni ki az, aki rászorul, talán be is csaptak néhányan, de adtam, amikor tudtam és kedvem volt, most azonban elveszítettem a kedvemet. Egy ideig hiába vár tőlem borravalót a fodrász, a taxis, a postás, a pincér, adományt az utcán kéregető szakállas szerzetes, alamizsnát a koldus, lehet, hogy most egy ideig nem lesz kedvem hozzá. Ezzel talán ismét rossz a döntésem, de vállalom. És hiszek abban, hogy ettől még lehetek tisztességes. De legalább nem juttatják eszembe még ők is, hogy nekem sem könnyű, és még sokaknak itt körülöttem.