Egy tubusnyi szláv lélek

Egy orosz vodkagyár ugyanis feltalálta a tubusos vodkát. A hírtől valószínűleg azonnal lefagyott a világ összes jelentősebb szeszesital-gyártó cégének vezetősége, hiszen egy ilyen frenetikus újítást még a legnemesebb, huszonöt évig tölgyfahordóban érlelt whiskyvel sem lehet ellensúlyozni. Eddig még a zsebben hordozható lapos üvegekben is csak meglehetősen kényelmetlenül lehetett szállítani a mindennapi betevő töményadagot, ráadásul nyilvános helyen még barna papírzacskóba is be kellett burkolni, nehogy megszólják, ne adj’ isten, megbírságolják az embert miatta. Most viszont csak előkapja a zsebéből a kis tubust, mint mi gyermekkorunkban, a megboldogult nyolcvanas években a Piros Aranyat a zsíros deszka mellé, és egy laza csuklómozdulattal néhány vodkapasztillát nyom egy szelet kenyérre. Ezek után pedig már csak hab a tortán, hogy abban is gyönyörködhet, amint a környezete rémült tekintettel konstatálja, hogy két szelet sonkás szendvics elfogyasztása után ócseremisz dialektusban gajdolja a volgai hajóvontatók dalát.
A legmegragadóbb az egészben az, hogy a tubusos vodkát a gyártó állítólag az űrhajósoknak szánja, hogy az űrállomáson eltöltött hónapok alatt se kelljen nélkülözniük a szeretett hazai ízeket. Az illetékesek remélhetőleg értékelik majd az ötletet, és legalább emberiességi okokból engedélyezik majd a fogyasztását a kozmonautáknak. Hiszen ők is csak egyszerű orosz emberek, akiknek szükségük van egy kis stimuláló szerre az űr magányában, amely üzemi hőfokra melegíti őket.
Hogy aztán csillagfényes júliusi éjszakákon az udvarra kiállva figyelhessük, mikor van éppen orosz személyzet a Nemzetközi Ûrállomáson. Ezt majd onnan lehet tudni, hogy az űrállomás apró fénypontja egészen sajátos koreográfiát alkalmazva kígyózik végig az égbolton.