Amikor a zsúfolt velencei San Marco téren Londinyák kipróbálta az öt perccel korábban drága eurókért vásárolt futballbírói sípját, az addig nyugodtan lakmározó galambok hirtelen mind felröppentek. Némelyikük a turistákba, a fényképezőgépekbe, kis táskákba ütközött, majd irányt változtatva a magasba emelkedett. Az eset Londinyákot is meglepte, aki csak akkor tért magához, amikor a körülötte álldogáló, filmezésükben megzavart külföldiek egymást túllicitálva, hol angolul, hol franciául kezdték szidni őt.
Mire azonban elrebeghetett volna néhány bocsánatkérő szót, egy széles termetű, kreolbőrű asszonyság fordult hozzá hadaró és roppant hangos olasz nyelven. Londinyák valamit kapiskált a latin nyelvekhez, de csak annyit értett a nő felháborodásából, hogy annak jó pár eurócentje hullott a földre.
A magát kissé elszégyellő Londinyák alázatosan hajolt le, és szedte össze a Szent Márk-bazilika előtti alig két-három négyzetméteres területre széthullott aprópénzt. Kínjában össze is számolta: egy cent, meg öt cent, meg egy cent, meg tíz cent, meg még egy cent, az összesen... Az összesen tizenhét... vagy nem is, tizennyolc cent. Úgy nevelték, hogy meg kell becsülni minden fillért, mégsem értette az olasz nő felháborodott garasoskodását. Aztán hirtelen a zsebébe nyúlt, és széles mosoly közepette a károsult markába csúsztatta a reggelizés mellőzésével megspórolt tíz euró felét – bánatpénzként. „Bánatpénz? – rikoltott vissza az asszonyság immár Londinyák anyanyelvén. – A bánatba, aki ilyen csóró, hogyhogy csak öt eurót tud adni egy szerencsétlen aszszonynak, mér jön Itáliába flancolni, mér nem ül otthon a seggén?” Aztán zavartalanul folytatta a bazilika lépcsőjén az otthon begyakorolt koldulási rituálét.
Látogatottsági adatok