Beérett a bitó

Akár azt is mondhatnánk, a konzervativizmusáról híres szigetország polgára mindezzel csupán egy szép helyi hagyományt éleszt fel, hisz a középkorban Angliában szinte gyakrabban akasztottak, mint mosakodtak (állítólag már egy zsebkendőlopásért is bitó járt). Ám mivel a politikusok néhány évtizede holmi emberi jogokra és egyéb elvont dolgokra való odafigyelést tettek kötelezővé a büntetőintézkedések esetében is, az állam hanyagolja e nemes tradíciót, így Mr. Lucas kénytelen a külföldi piacokból eltartani magát. Persze azért nem kell aggódni érte, állítólag szép számban érkeznek a megrendelések – például olyan egzotikus országokból, mint Zimbabwe és Líbia. Lucas mester pedig igyekszik kitenni magáért: nem csupán egyféle bitót gyárt kicsiny farmján, hanem az igényes megrendelő óhaja szerint akár többszemélyes akasztófát is szállít. Az árak ugyan kicsit borsosak – 12 ezer fonttól 120 ezer fontig terjed a díjszabás –, de most legyünk őszinték: ha líbiai vagy zimbabwei illetékesek lennénk, melyikünk nem lenne hajlandó ennyi közpénzt áldozni egy garantáltan minőségi akasztófára?
David Lucas pedig langyos nyári estéken bizonyára párás szemmel tekint végig háza tornácáról a lenyugvó nap vöröses fényében fürdő bitófarmon, és elégedetten gondol arra: az európai embernek ismét csak sikerült hozzájárulnia a civilizáció és a kultúra terjesztéséhez néhány elmaradott harmadik világbeli országban.