Az elalélt közvélemény

Ha szétnézünk a prérin – amit hatásosan bonyolítanak a házfalakról és villanypóznákról lógó óriásplakátok – nem is a vastagon álló kampánysalak a bosszantó. A szódabikarbónával duzzasztott csórékolbászt, a vizezett sört és a kiöregedett külföldi zenekarokat rég megszokta a hazai választó. Négyévente van a cukrozott ígéretlisták, a névtelen feljelentések és a figyelmeztetés nélküli

tökön rúgások szürete. Ilyenkor ássák elő az olyan perdokumentumokat, mint a stadionépítéssel kampányoló jelölt gimnáziumi tornafelmentése, az autópályát ígérő politikus pilótaengedélye, a közbiztonság szilárdítását gründoló pártképviselő fizetetlen parkolócédulája. Ott, ahol még a falu öregje se látott talajgyalut, vízvezeték csövek kerülnek az út martjára. Igaz, ezek egy vándorkiállítás tárgyai, megérinteni őket szigorúan tilos. Máshol – reneszánszukat élik a barokk épületek jelszóval – elkezdik lilára festeni a főteret. Harmadik helyen az apró tálkákra helyezett kockacukorra esküsznek, vonzani kell az idegen befektetőt.

Ezek a jelenségek untig ismertek. Az ember inkább akkor lesz ideges, ha belegondol, mennyi pénzt, időt, ötletet fordítanak a kampánystratégák arra, hogy minél alacsonyabbra helyezzék a mércét. És amikor már végigpróbálgatták az összes idegborzoló, csórt és színre fújt „stratégiát”, jöhet a vurstli sztárműsora: az egymásra hergelt pártkatonák párbaja. A gond csak az, hogy a duellum középkori intézmény. Odáig még rendben, hogy a felek közül mindegyik kiválogatja a keze ügyébe eső legélesebb szerszámot, amivel érdekérvényesítés céljából aztán igyekszik minél jobban elszomorítani az ellenfelet. A gond csak az, hogy volt harmadik fél is. Pisztollyal a kezében ügyelt arra, hogy a kakaskodók betartsák az úriemberhez méltó viselkedés szabályait. Baj lett volna, ha ez a harmadik unalmában, érdektelenségében hátat fordított volna a mérkőzésnek.