A jó öreg cséféré

Már a pályaudvaron olyan kicsinek tűnt a szerelvény a sok hátizsákkal felszerelkezett utas mellett. Aztán csakhamar kiderült, hogy az időjárás-jelentéseket sem nagyon követik a román állami vasutak alkalmazottai, a fülkékben ugyanis nemcsak a nyolc helyre benyomulni igyekvő tizenkét ember miatt volt meleg, hanem azért is, mert nagyon fűtenek.
Már régóta hozzászoktunk ahhoz, hogy a vonaton levők közül a kalauz az, akire nem lehet számítani, ennek ellenére kíváncsian vártuk, mit szól majd, amikor szeme elé toljuk az ugyanarra a helyre szóló jegyeket. Ha a kalauzoknak vannak típusai, a miénket a detektívtípushoz sorolhatnánk. Hosszú bajusszal próbálta pótolni hiányzó fogait, szürke szeme fürkészően nézett hol a jegyekre, hol az utasokra, dörmögő hangjával pedig Sherlock Holmesot idéző módon tudta mondani, hogy gyanús. Hogy ki vagy mi gyanús, azt nem közölte, annyit viszont kijelentett, hogy a jegyeket most magánál tartja – mint afféle tárgyi bizonyítékok bemutatására vagy elrejtésére, gondolom – mi meg ne aggódjunk. Amúgy meg hely van még a vonaton, jobbra is meg balra is, nem muszáj nekünk ott maradnunk, ahova történetesen a jegyünk szól.
Sokkal jobban érdekelte a detektív-kalauzt az, ahogyan jegyünket nyújtottuk át. Hogy tudniillik ne külön-külön adjuk már oda a három jegyet és az egyetemistastátust bizonyító három igazolványt, hanem egyszerre. Fegyelmezői hangot ütött meg, és kijelentette, ennyit igazán megtanulhattunk volna négy év alatt. Arról nem szólt, hogy a CFR hány év alatt nem tanult meg jegyet eladni, mikor pedig feltettük neki a kérdést, egyszerre magyarul is megszólalt. Hogy a számítógépek miatt történhetett. Egyébként pedig az is gyanús, mormolta majd távozott. Jó óra múlva jött vissza, átverekedte magát a folyosón álló emberek tömegén, és – naivan vagy cinikusan, nem tudni – megkérdezte: felszállt még valaki?