Pásztorlevelek: Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök

A kereszt mindenekelőtt a szenvedés jelképe. Szörnyű kínzóeszköz, amelyet az emberek arra találtak ki, hogy embertársaikat gyötörjék és végül megöljék. Ősidőktől fogva a kereszt a gonoszság és a kárhozottak büntetésének szimbóluma, amely elsősorban csak a legalacsonyabb sorban lévő emberek számára volt fenntartva. Mert az akasztott ember Istentől átkozott… (vö. MTörv 21, 23) – szerepel meghatározó gondolatként az Ószövetségben is.

Kereszthalálra ítélték a Megváltót, akit ezáltal a gonosztevők közé soroltak (Iz 53,12), és gyalázatos halálra ítéltek, hogy lássák, mit tesz a saját megmentéséért: Ítéljük gyalázatos halálra, mert – saját szava szerint – Isten oltalmában részesül (vö. Bölcs 2,20). Mivel ő Istenben bízott és Istent Atyjának nevezte, aki gondoskodik róla: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és hiszünk neked!” (Mt 27,42). A szidalmazások abban az időben sem hiányoztak, Jézus kortársai nem fukarkodtak vele (vö. Mt 27,39–44).

Krisztus által azonban a keresztfa az élet fájává változott, a gonoszság jele a remény szimbóluma lett: Vétkeztünk – mondták –, mert elhagytuk az Urat (vö. 1Sam 12,10), Isten szolgája pedig a prófétákat idézte: Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta (vö. Iz 53,11). Ezért énekli joggal az Egyház a Szent Kereszt-prefációban, hogy: ahonnan a halál származott, onnan támadjon az élet: a bűn fáján győztes sátánt a kereszt fáján győzze le Urunk Jézus Krisztus.
Közben szembesülünk azzal az eseménnyel is, amelyet a hitvallásban is elmondunk, ugyanakkor nem tudunk vele mit kezdeni: Alászállt a halál birodalmába, alászállt a poklokra. Erre emlékezik, ezt az utat járja végig az Egyház nagyszombaton. A mi vidékünkön és egyházmegyéinkben a hit eme misztériumát a Szent Sír régi hagyománya szemlélteti. Szívesen keressük fel templomainkban ezt a tavaszi illatos virágokkal gazdagon feldíszített, szimbolikus Szent Sírt. Szívesen időzünk itt imádkozva a csendes templomban, sejtve, hogy mélyebb dologról van szó, amelyről inkább magunkban elmélkedünk, mint beszélünk. Isten könyörületes hozzánk. Isten maga alászáll a mélybe az eltávozottakhoz és elveszettekhez, hogy megmentse és visszahozza azt, amit a halál elragadott. Ezért illik ide az imaszöveg: Alászállt a halottak közé.

Isten nem hagyja el a bűnösöket, Isten nem hagyja elbukni az embert: utánunk jön, alászáll a mélybe, ahol rossz utakra tévedtünk, bűneink miatt eltévelyedtünk. Nagyszombat hangos üzenete éppen a csendben rejlik, amely a remény és bizakodás felé vezet. Ezért találjuk egyházmegyénk számos templomában a Szent Sír fölött a próféta szavait: és dicsőséges lesz a nyugvóhelye (vö. Iz 11,10).
Krisztus kereszthalála nem egy akármilyen ember halála. Krisztus halála az Emberfia halála, és Isten Fiának a halála. Az ő halála halál másokért, értünk, emberekért. Hasonlóan megtestesüléséhez, amely ugyancsak értünk és miattunk történt. Ezért a megváltás gyümölcse a megmenekülés és az üdvösség. Erre épül a mi reményünk: Mert szent kereszted által megváltottad a világot (ima a keresztúti ájtatosság keretében).
Húsvétvasárnap pedig a meglepetés napja: a követ elhengerítették Jézus sírjától, a bejárat szabaddá vált, a sírkamra nyitva volt. Amikor közelebb értek, az asszonyok azt is látták, hogy a sír üres. Ezt látták a tanítványok is, akik később értek oda. Vajon hova vitték? – kérdezte Mária Magdolna; ezt kérdezte attól a személytől is, akit ő a kertésznek vélt.

Csak a feltámadt Krisztussal való találkozás téríti vissza a tanítványokat a helyes útra: mindenekelőtt Mária Magdolnát, majd Péter és János apostolt, majd a többi tanítványt – együtt Tamással, Mátyással és Pállal, aki magát a legkisebbnek mondta és a korinthusiakhoz írt levelében ötszáz testvért említ, akik közül néhányan akkoriban még életben voltak (vö. 1Kor 15,3–8).

Amit Jézus nekik mondott, ránk még inkább érvényes. Milyen nehéz elhinni a próféták jövendölését a Messiásról: Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe (vö. Lk 24,25–26). A mi szenvedésünk része Krisztus szenvedésének, a világ megváltásáért vállalt szenvedésnek (vö. 1Péter 4,13), amelyhez mi is tartozunk, amely bűnösségéhez mi is hozzájárulunk.
Mindezeket a húsvét napjaiért örökítették meg a Szentírásban, főleg, hogy mi a megváltás misztériumát elsősorban a kenyértörésben és az apostolok tanításának meghallgatásában (vö. ApCsel 2,42) ünnepeljük. A húsvéti hit megerősödése felé megtett útjuk a mi utunk is – a szenvedéstől, a kereszttől a bizakodáson keresztül az örömbe és a feltámadásba. Így imádkozunk minden szentmisén Szent Pál apostol szavaival: Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz (vö. 1Kor 11,26; ima a szentmise keretében).

Ezt a hitet erősítse bennünk a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek.