Pap Géza erdélyi református püspök pásztorlevele

A megjelölt bibliai verstöredékben Pál apostol kívánságát olvashatjuk. Pál nem rejti véka alá vágyakozását, nem titkolja legbelsőbb gondolatait, hanem kimondja: „kívánok elköltözni”. Úgy tűnik, hogy a nagy apostol szeretne meghalni. Talán megunta az életet, és vágyakozik a halál után?

Látnunk kell, hogy Pál valóban a halál pillanatáról beszél, de azt „elköltözésnek” nevezi, s ezzel egészen más tartalmat ad neki. A régiek akkor használták ezt a kifejezést, amikor elbocsátották a hajót a kikötőből, hogy szélcsendben, vagy viharos tengeren át megérkezzen a túlsó partra; amikor vándorló népek lebontották a sátrat, vállukra vették a sátorfát, hogy megfelelőbb életteret keressenek ember és állat számára.

De használták akkor is, amikor a felszabadított rabszolga a jogfosztottságból átlépett a szabad emberek világába. Az „elköltözés” átmenetelt jelent egyik állapotból a másikba, egyik világból a másikba. Bizonyára érezzük, hogy a „kívánok meghalni” és a „kívánok elköltözni” fogalmazásmódok között hatalmas a különbség. A „meghalás” az élet befejezésére tekint, az „elköltözés” a folytatásra; az első a földi élet végére, a második a mennyei kezdetére; az egyikben lemondás, csüggedés van, a másikban pedig megszólal a remény és a hit hangja is.

Az apostol tud valamit, amit nem rejteget, amit másokkal is meg akar osztani, amit a korinthusiakhoz írt levelében így fogalmaz meg: „mert mi tudjuk, hogy ha a mi földi sátorházunk elbomol, van nékünk Istentől nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben” (2Kor 5,1). Pál hisz a folytatásban. Tudja, hogy a földi sátorház biztosan elbomlik, de azt is tudja, hogy az nem a vég, nem a megsemmisülés pillanata, hanem „elköltözés”. A hajónk végre révbe ér a túlsó parton, vállunkra vesszük a sátorfánkat, hogy valahol máshol lakozzunk, a földi élet megkötözöttségei után átlépünk a szabadság világába.

Költözünk, de a kérdés az, hogy hová? Úgy tűnik, hogy Pál arra vágyakozik, hogy halála után Krisztussal lehessen. Ennél viszont többről van szó: Pál tudja, hogy halála után azonnal Krisztussal lesz. Ezt a bizonyosságot kifejező mondatot Pál egyetlen lélegzettel mondja ki, mint aki ezzel is jelezni szeretné, hogy a két állapot között nincs semmiféle közbevetés, az egyiket követi a másik. Mi több, Pál nem csupán vágyakozik ezen állapot után, de biztos abban, hogy az valósággá is válik.

Honnan tudja ezt? Nos, onnan, hogy Isten megígérte, és ő komolyan veszi Isten kijelentését. Isten megígérte, hogy a sátorház elbomlása után van hajlékunk a mennyben, amit Isten elkészített számunkra. Komolyan veszi Jézus húsvéti szavait, aki azt mondta tanítványainak, hogy „én élek, és ti is élni fogtok”. A testvérét gyászoló Mártát pedig így vigasztalja: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él”. Pál tudja, hogy igazi élet csak Krisztussal van, aki pedig itt a földön vele volt, a halála után, a mennyben is vele lesz.

Persze, mi rögtön afelől érdeklődnénk, hogy milyen lesz ez az élet Krisztussal a mennyben. A Biblia elég szűkszavúan beszél erről az állapotról, s Pál is csak annyit mond, hogy „ez sokkal inkább jobb”. Ezt egészítik ki, és ehhez a mennyei valósághoz visznek közelebb a Jelenések könyve képei, amelyekből megtudhatjuk, hogy Isten eltöröl majd minden könnyet, nem lesz többé halál, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom, és hogy akkor majd Isten jelenlétét folyamatosan megtapasztalhatjuk. Pál ez után az állapot után vágyakozik, azért kíván elköltözni, hogy Isten ígéreteit a maguk teljességében megtapasztalhassa.

Testvéreim! Úgy gondolom, hogy mi, akik szeretjük ezt a földi életet, nem kívánunk elköltözni. De tudnunk kell, hogy egyszer lejár a kegyelmi idő, és eljön a mi elköltözésünk ideje is. Ezért tehát jó tudni, hogy aki itt vele volt, ott is vele lesz, és aki a földön benne bízott, a mennyben is átéli a vele való közösséget. Így a hívő ember halála meghalás a bűnre nézve és általmenetel az örök életbe, a Krisztus közösségébe.