Nem mind elveszett, ki nem a tömbben él – feltérképeztük az erdélyi szórványmagyarságot

A Székelyföldet és a Partium egyes részeit leszámítva az erdélyi magyarság mintegy feléről elmondható, hogy szétszórtan, vagyis szórványban él, esetleg néhol Észak- vagy Dél-Erdélyben alkot kis magyar szigeteket a románság tengerében.

Nem mindegy ezért, hogy mit tekintünk szórványnak. Fogalmának meghatározását többen is kidolgozták, a legmeghatározóbb gondolatokat azonban e tárgyban Vetési László és Péntek János fogalmazta meg. Előbbi szerint az is elegendő ahhoz, hogy szórványnak tekintsük az adott települést, ha benne a magyarság arányszáma harminc százalék alatti, vagy a vegyes házasság aránya több mint húsz százalék, vagy nincs anyanyelven szolgálatot teljesítő lelkész és tanító, nincs igény magyar egyház működésére, esetleg nincs magyar elemi oktatás vagy arra való igény, magyar intézményi szerveződés, vagy politikai képviselet.

Péntek János egyszerűbben fektette le a szórvány ismérveit: ő azt a csoportot, kisközösséget tekinti szórványnak, amely egy tőle eltérő nyelvű, etnikumú, vallású környezetbe ágyazottan nem képes fenntartani önmagát.

Az erdélyi szórványmagyarság sajátossága, hogy több mint 82 százaléka városi környezetben él. Az intézményesen legjobban ellátott, legerősebb szórványközösségek a városokban találhatók, ugyanakkor a dél-erdélyi és máramarosi néhány ezres városi magyar közösségekben éppen jelenleg szűnik meg a magyar tannyelvű oktatás.

De hol húzható meg a szórványközösségeknek az a határa, ahol még a saját kultúra fenntartása viszonylag stabilnak tekinthető? Úgy tűnik,

nemcsak a szórványkérdés városi jellegű, de az erős, még nagyobb vitalitással rendelkező szórványközösségek is inkább városiak, vagy azok vonzáskörzetében találhatók.

Az erős szórványközösségek kiválasztásánál a magyar lakosság számát falvak/községek esetén legalább 500, városoknál 1000 főnél érdemes meghatározni, a 2011-es népszámlálási adatok alapján. Emellett még érdemes figyelembe venni az oktatás helyzetét is. Ilyen módon pedig láthatóvá tehetők az erős szórványközösségek, amelyek képzeletbeli térképeinken eddig elenyészőnek tűnhettek fel.

Kiderült ilyen módon, hogy a dél-erdélyi szórványmegyékben a legerősebb központok, stabil magyar tannyelvű oktatással Arad, vagy a vonzáskörzetében található Ópécska, esetleg Gyorok, a határközeli Kisjenő.

A szomszédos Temes megyében ilyen Temesvár és a környékén található Újszentes, Újmosnica, s még Temesrékás is.

Brassó megyében Brassó, a vele összenőtt, barcasági csángók lakta Négyfalu, a szintén közelben fekvő Tatrang és Zajzon, melyekben már csak óvodai oktatás vagy megszűnőben lévő elemi oktatás van, de a város közelsége és a nem jelentéktelen számú magyarság okán besorolható új térképünkre. Ugyancsak erős szórványközösségnek tekinthető a kőhalmi.

A szomszédos Szeben megyében egyedül Medgyes emelhető ki, és a közelében fekvő Kiskapus. Fehér megyében iskolavárosként kiemelkedik Nagyenyed és a környékén található Felenyed, vagy Csombord kisebb számú magyarsága, az egykori bányaváros, Marosújvár, vagy az aranyosszéki Székelykocsárd.

Hunyad megyében nemcsak a vára, hanem Déva négyezres lélekszáma is kimagaslik a maga 12 osztályos stabil oktatásával, a Zsil-völgyi bányavárosok közül pedig Petrozsény, s határesetként Petrilla vagy Lupény.

Az észak-erdélyi szórványmegyék közül Beszterce-Naszód Beszterce és Bethlen városokkal emelkedik ki, azon túl pedig olyan, 2–300 fős magyarsággal rendelkező falvak említhetők, melyek nagyvárosok közelében fekszenek, így például Retteg, Baca vagy Somkerék. Máramarosban elsősorban Nagybánya a fontos, és a néhány száz fős környékbeli települések, így Miszmogyorós, Láposbánya vagy Koltókatalin, de említhető a több ezer magyar lakosú városok közül a sajnos leépülő iskolarendszerű Máramarossziget, Felsőbánya vagy Szinérváralja.

Kolozs megyében is számos erős magyar közösség él, így a szórványkollégiumot is működtető Szamosújvár és Válaszút, az egykori bányaváros Dés, s a mellette fekvő Désakna, a kalotaszegi Bánffyhunyad, az aranyosvidéki szórványtelepülések, mint Aranyosegerbegy, Tordaszentmihály vagy Sinfalva.

Bizonyos szempontból Kolozsvár egyes peremkerületei is ide sorolhatók, továbbá a város környéki Szászfenes, Kisbács, vagy Gyalu. Maros megyében szintén erős szórványtelepülések vannak, a legjelentősebbek stabil magyar oktatással: Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas.

A jelentős magyar lakosságú Bihar megyében a szórványmagyarság helyi oktatása szinte teljesen leépülőben van, így a legjelentősebbek Élesd vagy Belényes városok, de számos néhány száz fős falu is említhető, melyek többé-kevésbé magyar városoktól elérhető távolságban fekszenek. Szatmár megyében szintén ismeretlenek a többezres magyar lakosú szórványtelepülések, inkább Vámfalu, Erdőd és Királydaróc emelhetők ki stabil oktatási intézményeikkel.

A szórványról szóló diskurzusban érdemes megemlíteni néhány elszigetelt székelyföldi szórványtelepülést is. Bár a székelyföldi megyéket a szórványhoz képest kedvezőbb korstruktúra, kisebb migrációs hajlandóság és kisebb arányú vegyes házasság jellemzi, mégsem elhanyagolható a környezetüktől elütő esetek ismertetése.

Kiemelhető közülük a Moldva határánál, a Maroshévíz és Piatra Neamț közötti útszakaszon fekvő Gyergyótölgyes, vagy a Maros menti Gyergyóhodos, ahol a magyar óvodai oktatás megszűnt, és többségében román környezetben fekszik. Jóval előnyösebb helyzetű a Marosvásárhely környéki Marosszentanna, és ide sorolható még a jelentős roma lakossággal bíró Nyárádtő, vagy a háromszéki Árapataka, melyeknél a magyarság tényleges számaránya bizonytalan.

Ilyen módon újraértelmezve a szórványtelepülések ismérveit, lélekszámát és intézményeit arra is rájöhetünk, hogy van még remény a fennmaradásra, nincs még veszve minden a tömbmagyarságon túli földeken és az oly gyakori vagy éppen kényszer szülte vegyes házasságok világában.

Győri Tamás