A Jóisten kegyelme volt ez, aki megszólított engem és meghívott eme csodálatos hivatás betöltésére. Általános iskolás koromban is nagyon szerettem ministrálni, szerettem a templomban lenni. Volt egy időszak, amikor vallásosságom némiképp megtorpant, de édesanyám és nagyszüleim jó példája pozitív buzdításként hatott, hogy a kamasz korban is kitartsak Isten és a hit mellett. Középiskolai végzősként tehát hallgattam Isten szavára, és eldöntöttem, hogy pap leszek, így 2008-ban érettségi után jelentkeztem a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézetbe. Ehhez a lépéshez nagyban hozzájárultak szülőfalum, Csíkdelne példás életű lelkipásztorai.

Gyakorlati évem alatt két helyszínen végeztem pasztorális gyakorlatot: Székelyudvarhely-Szombatfalván és Kézdiszentléleken. Udvarhelyen azért szerettem, mert egy nagyon aktív lelkipásztor, László Attila plébános mellett lehetettem, aki megszerettette velem az emberekkel való együtt dolgozás szépségét, ami a lelkipásztori munka lényege. Jó tapasztalat volt ugyanakkor, hogy ezt követően városról falura, vagyis Kézdiszentlélekre kerültem, ahol megtapasztaltam, hogy vannak tradicionálisan vallásos emberek, akiknek életük részét képezi a templom, hiszen az ősöktől kapott hagyományokat nagyon állhatatosan őrzik.

Ezt követően ötöd- és hatodévre visszatértünk Gyulafehérvárra, az Alma Materbe, ahol 2014-ben diakónussá, majd 2015-ben pappá szenteltek.

– Mi történt a papszentelést követően, hová vezettek frissen szentelt papként az útjai?

– Marosvásárhelyre, a belvárosi Keresztelő Szent János Plébániára helyeztek. Kicsit féltem Vásárhelytől. Tartottam attól, hogy nagy a város, nagyok a szellemi igények, de hála Istennek ott is sikerült beilleszkednem. Szerettem nagyon a közösséget, szerettem a fiatalokat, és szerettem az akkor alakult katolikus gimnáziumot, ami később nagyon hányattatott sorsú lett, amit értetlenül szemléltem és igazán nagyon sajnáltam.

2016 májusában hívott fel Jakubinyi György érsek atya: szeretné, hogy kimenjek két évre Rómába tanulni. A felkérésre igent mondtam, és ezt követően egyháztörténelemből végeztem el a licenciátust a Pápai Lateráni Egyetemen. Nagyon szép és tanulságos évek voltak, több szempontból is. Szerettem nagyon a nemzetközi kollégiumot, ahol laktam, itt ugyanis a világ szinte minden kontinenséről, nemzetéből barátokat nyertem: papokat és világiakat egyaránt.

Vannak ugyanis más nemzetek, akik másként gondolkodnak, mint mi, de ők is ugyanolyan mértékben hozzátettek a kereszténységhez, ugyanolyan mértékben testvéreink, mint mi Székelyföldön egymásnak. Ez idő alatt plébániára jártam, egy neokatekumen közösség papja voltam. Fontosnak tartottam, hogy ne csak a tanulmányaimmal foglalkozzam, hanem emberekkel találkozzak, hogy ismerjem meg az olasz „népszellemet”. 2018 júliusában fejeztem be ezt a külföldi képzést, hazatértem, és az érsek atya kinevezett az Isteni Bölcsességről Nevezett Gyulafehérvári Papnevelő Intézet prefektusává.

Ezt követően féléves prefektusi megbízatás után az érsek atya ismét visszaküldött Rómába, hogy elvégezzem a szentté avatási posztulációs kurzust a Szentszéknél, melyet a Szentek Ügyeinek Kongregációja tart minden évben.

A képzés befejezését követően ismét hazatértem, és folytattam a prefektusi megbízást 2020. augusztus 1-jéig, amikor is előzetes megbeszélés alapján Kovács Gergely atya, az újonnan kinevezett és felszentelt gyulafehérvári érsek felkért arra, hogy az elkövetkezendő időszakban energiáimat egyházmegyénk által beindított és beindítandó szentté avatási eljárásaira szenteljem. Nagyon örültem ennek a felkérésnek, hiszen római tanulmányaim második, rövidebb szakaszában erre kvalifikálódtam.

– Bár gyakran elhangzik, sokan mégsem tudják, hogy mi egy szentté avatási ügy posztulátorának feladata. Miből áll ez a megbízatás?

– Fontos tudni, hogy minden szentté avatási ügy kezdeményezője egy fizikai vagy jogi személy, aki megfelelő meggyőződéssel kell rendelkezzen és megteremtője kell legyen bizonyos feltételeknek az eljárás lefolytatásához. Az eljárás megkezdésének egyik feltétele, hogy a folyamat végigviteléhez fel kell kérni egy posztulátort, akit úgy kell elképzelni, mint egy ügyintézőt aki felel, hogy a bizonyos, az egyház által konkrétan leszabályozott lépések és folyamatok az imént említett szabályoknak megfelelően mennek végbe.

Ez az eljárás egyelőre az előkészítő szakaszban van, amikor a posztulátornak tájékozódnia és dokumentálódnia kell a szentté avatandókról és bizonyos előzetes feltételekről. Ha egy kicsit visszatekintünk, elmondhatjuk, hogy legelőször Bálint Lajos érsek atyában merült fel a gondolat, közvetlenül a rendszerváltás után, hogy voltak olyan egyházi személyek, akik a kommunizmus alatt vértanúságot szenvedtek, akiket pusztán a hitükért elvittek és börtönbe vetettek, és ezeket a személyeket szentté lehetne avattatni. Ez a gondolata a későbbi főpásztorok, Jakubinyi György, majd Kovács Gergely érsekek számára is fontos feladatot jelent.

A periratok szerint államellenes propaganda, felforgató tevékenység és hasonló, a kommunisták által kitalált koholt vádak alapján ítélték őket börtönbüntetésre, s ezáltal a biztos halálra, hiszen az akkori rendszer azon igyekezett, hogy „eltakarítsa” azokat, akik nem voltak hajlandók behódolni az önkénynek és az önmagát „tömjénező” rendszer embertelen ideológiájának. Tíz ilyen vértanút sikerült felkutatni, akik között titkos püspök, szemináriumi rektor, titkos ordináriusok, híveit szolgáló lelkipásztorok, valamint szerzetes és szerzetesnő is van.

Azt kell mondanom, hogy a boldoggá avatás csupán előszobája a végső célnak, a szentté avatásnak. Amikor valakit boldoggá avatnak, akkor a Szentatya a boldoggá avatási dekrétum által az illetőt példaként állítja, és nyilvános kultuszát engedélyezi egy jól meghatározható részegyház számára. A szentté avatás ennek a non plus ultrája, amikor a Szentatya egy dekrétum kiadásával példaként állítja az illető szentet az egész Anyaszentegyház számára. Azt is el kell mondanom, hogy a szentté avatási eljárásnak is több percíme van. Vannak, akik vértanúságuk alapján, mások hitvalló mivoltuk vagy életáldozatuk alapján avathatók előbb boldoggá, majd szentté.

Véleményem szerint népünknek nem kell „importálnia” idegen szenteket vallásos életébe, hiszen ott vannak azok az emberek, akik itt, ezen a földön születtek, imádkoztak, dolgoztak, akik szellemiségükben és kultúrájukban közel állnak hozzánk. Őket kell példaként a mai korok emberei elé állítanunk. Elég csak Erdély két híres szent életű emberére gondolnunk: az alvinci születésű Pongrácz Szent Istvánra vagy a segesvári születésű Boldog Apor Vilmosra.

Ilyen értelemben tökéletesen helytálló egyházmegyénk törekvése, hogy végre székely népünk is megérhesse, hogy az anyaszentegyház hivatalosan is elismeri a közülünk kikerülő boldogokat és szenteket, saját példaképeinket.

– Maczalik Győző titkos püspök és vértanútársai ügyében a posztulátorrá, Isten szolgája, Márton Áron püspök boldoggá avatási ügyének a viceposztulátorává nevezte ki önt a gyulafehérvári érsek. Mi a különbség a két megbízatás között?

– Amikor egy ügy eljut a római szakaszig, akkor posztulátort kell kinevezni Rómában, aki az ügy főkoordinátorává lép elő. A viceposztulátor az egyházmegyében marad, és itt intézi az ügy előrevitelét, itthonról segíti a római posztulátor munkáját, utánajár és előkészíti a Szentek Ügyeinek Kongregációja által kért esetleges kiegészítéseket, pontosításokat. Isten szolgája, Márton Áron püspök szentté avatási ügye már a római szakaszba lépett. Tudnunk kell azt, hogy mivel ő hitvalló, ezért a boldoggá avatásához szükségeltetik egy olyan bizonyítható csoda, amelyet Isten tett az ő közbenjárására.

Azért vagyok posztulátor a dr. Maczalik Győző titkos püspök és vértanútársai ügyében, mert itt még csak egyházmegyei szakasz előszkészítésénél tartunk, ugyanakkor egy teljesen új szentté avatási eljárásról beszélhetünk, amit egészen az alapoktól kell kezdeni. Jelenleg az előkészítő fázis zajlik, amelynek végeztével reményeim szerint hivatalosan is beindítja érsek atyánk az egyházmegyei szakaszt. Azt is meg kell jegyeznem, hogy vértanúkról beszélünk, tehát az ő esetükben nem szükségeltetik csoda a boldoggá avatásukhoz, a szentté avatásukhoz viszont már igen.

– A posztulátori munka mellett kisegítő lelkészi megbízatást is kapott a csíkszeredai Szent Ágoston Plébánián.

– Aminek kifejezetten örültem is! Nekem mindig is fontosak voltak papságom folyamán az igehirdetés és a szentségkiszolgáltatás szép pillanatai. Mindig nagy örömet jelent egy újszülött gyerek megkeresztelése, egy ifjú pár elkísérése azon a pillanaton, amikor egymásnak örök hűséget esküsznek. Hálás voltam, amikor az érsek atya felvetette ezt a lehetőséget. Jóllehet pontosan és kimérten kell beosztanom munkahetem posztulációs és pasztorációs napjait, de mindkét megbízatásnak megvan a maga szépsége és értéke. Két hónap elteltével azt mondhatom el, hogy szeretek Csíkszeredában lenni, szeretem munkatársaimat és a kedves híveket.