Hogy lehetőleg ne felejtsenek el már életünkben – Beszélgetés Székely Géza grafikusművésszel

– Mikor mutatkozott meg először a tehetsége, mi történt azelőtt, hogy hatodikos gimnazistaként édesapja elvitte Kosztándi Jenőhöz?

– Óvodásként szívesen rajzoltam, s e szenvedélyem a későbbiekben is megmaradt, olyannyira, hogy gyakran még az osztálytársaim munkáiba is, azok kérésére „beavatkoztam”. Így figyelt fel rám környezetem és édesapám, aki hatodikosként, a nyári vakáció kezdetén elvitt Kosztándi Jenő festőművésznek a kézdivásárhelyi Vigadó udvarán lévő műtermébe, az „ínycsiklandó” olajfestékillatot árasztó, titokzatos „bagolyvárba”.

– Ezt követően hogyan alakult a pályája?

– A nyolcadik osztály elvégzése után a híres-neves marosvásárhelyi Művészeti Líceumba felvételiztem, tulajdonképpen az itt töltött négy év jelentette a művészettel való „eljegyzésemet”. Nem is csoda, hiszen kiváló művésztanárok palléroztak bennünket.

Érettségi után jött a katonaság, időközben háromszori próbálkozás Kolozsváron a festészeti karon, míg negyedszerre felvételt nyertem a grafika-rajztanári szakra. Kiváló tanáraink voltak (Feszt László, Florin Maxa, Ioan Horvath Bugnariu, Ioachim Nica), mégis az akkori kommunista rezsim beárnyékolta diákéveinket, a második tanév második félévétől megszűnt a magyar tannyelvű oktatás is az egyetemen.

Államvizsga után Suceavára helyeztek, feleségemet, Székely (Cseh) Katalint (magyar főszakkal) pedig a Tulcea megyei Gîrliciuba. Nehezen sikerült elérnünk, hogy a felsőháromszéki Torján taníthassunk, ahol öt év alatt (gyertyafény mellett, fűtetlen osztályteremben) gyermekekből és felnőttekből álló, hetven-nyolcvan fős balladakört szerveztünk, Arany János műballadáival, valamint csángó népballadákkal jártuk a környező falvakat.

– Legkedveltebb műfaja a rézkarc, de monotípiák, linómetszetek, akvarellek, pasztellek, olajképek egyaránt részei művészi eszköztárának. Mi ihleti meg, hogyan dönti el, melyik technikához nyúljon?

– Pályám elején inkább a festészet, a színek világa nyűgözött le, majd egyre inkább elbűvölt a grafikai technikák gazdag tárháza, kifejezésbeli lehetősége. Az elsődleges grafikai eljárás számomra a rézkarc, ma is ihletadó, éltető erőt jelentenek Rembrandt, Kondor Béla, Baász Imre rézkarcnyomatai. Ugyanakkor évek óta megerősítést adnak a Derecskén szervezett grafikai alkotótáborok, illetve tagságom a szép hagyományú, kiváló grafikusokat felvonultató Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületében.

Részben annak hatására is történik ez, hogy az Apáczai-líceumban a képzőművészeti tagozatos tanítványaim ilyen irányú pallérozása elégtételt, örömet jelentett.

Képeim „melegágyát” többnyire a látványelvű pasztellrajzaim, akvarelljeim, tusrajzaim vagy monotípiáim képezik, illetve ezek műtermi körülmények közötti továbbvitele, továbbgondolása, átértelmezése, érlelése és a sokszorosító grafika formanyelvére történő átültetése. De akár egy versmotívum is kipattanthatja a „szikrát”, vagyis a közvetlen élményszerűség jelenléte nélkülözhetetlen számomra. A használt technika általában menetközben, az alkotási folyamat láncolatában kristályosodik ki.

– Könyvillusztrációknál miképp közelít a szöveghez? Hogyan kezdődött az irodalommal való szoros kapcsolata?

– Aránylag kevés könyvillusztrációs megrendelést kaptam, viszont rendszeres külső munkatársa voltam a Napsugár és Szivárvány gyermekfolyóiratoknak.

– Érdekes kettősség, a képekben való alkotás mellett szavakban is képes nyomot hagyni. Illusztrálja is a saját verseit, esetleg saját képei ihlették-e már írásra?

– Első verspróbálkozásaim gyermekkoromból valók, majd ez hosszú időre kimaradt, bár sok verset betéve tudok, manapság is megtanulok, esetenként akár nyilvánosan is előadva, ha a helyzet megkívánja.

A magam számára, bújára-örömére szántam őket, de Németh Júlia közvetítésével eljutottak próbálkozásaim Lászlóffy Csabához, aki a Tetőnben közölt belőlük. És persze, volt eset, hogy valamely festményem, grafikám jelentette a versíráshoz szükséges „meditációs objektumot”, volt úgy is, hogy megálmodtam a verset. Verseim illusztrálására viszont idáig nem is gondoltam.

– Több évtizedes pedagógiai pályát tud maga mögött, hogyan látja az utánpótlást? Hogyan működik az alkotás és tanítás kettőssége?

– Megmosolyogtató lehet, de többet tanultam a tanítványaimtól, mint ők tőlem. Nyitottságot, derűt, hogy az osztály ajtaján kívül kell hagyni a gondjainkat, mivel ez teszi lehetővé a neveléshez szükséges légkört.

Ekképpen általuk is közelebb jutottam az őskori barlangfestészet, a neolitikumi sziklafalfestészet, Picasso, Paul Klee, Joan Miró, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Anna Margit, Kondor Béla alkotói módszerének, világértelmezésének feltárásához.

Számos tanítványom festőművésszé, grafikussá, szobrásszá, könyvillusztrátorrá cseperedett, hírnevet, elismertséget szerezve. Sokan kiváló óvónők, tanítónők, tanítók lettek, akik fontosnak tartják a vizuális nevelést. Tehát a szükséges emberforrás a folytatáshoz adott, immár az oktatási rendszer megértő háttértámogatására lenne szükség, hogy a kalokagathia nevelési eszmény értelmében a művészeti pallérozás a gyermekek testi-lelki-szellemi fejlődésének alapja lehessen.

– Milyen alkotásokon dolgozik, hol találkozhat a közönség a műveivel legközelebb?

– Az utóbbi időben a csernátoni IKA Alkotóműhely tevékenységeinek (alkotótábor, tárlatok, gyermekek nyári rajziskolája, művészeti rendezvények, körutak, tematikus pályázatok) megszervezése köti le figyelmem. A csernátoni „öst” is sikerült felújítanom, illetve az istállót műteremmé alakítanom.

Pillanatnyilag három hidegtűkarcon dolgozom. Terveim közt szerepel a nyár folyamán a homoródszentmártoni, derecskei, nagyzerindi alkotótáborokban való részvétel. Jó volna a közeljövőben ismételten egyéni tárlattal bemutakoznom, ne csupán az általam is szervezett csoportos tárlatokon szerepeljenek munkáim.

– Szállóigévé vált az egyik mondása: „Némelyek úgy elmennek önmaguk mellett, hogy még vissza sem köszönnek”. Székely Gézát ez a veszély bizonyosan nem fenyegeti, de mik a tervei a távolabbi jövőben?

– Bizony, ezt ma is így vélem. Talán azzal a kiegészítéssel, hogy

Szeretném, ha teljesülne az IKA Alkotóműhely szellemi margója mentén megszületett, öt évvel ezelőtti álom: egy csernátoni kortárs képzőművészeti képtár, ahol helyet kapna az IKA alkotótáborokban létrejövő, egyre gazdagabb képgyűjtemény. Hiszek ebben, mivel olyan elszánt, a község kulturális emelkedéséért vállvetve küzdeni tudó és akaró emberekkel működhetek együtt, mint Rákosi Árpád polgármester és Ágoston József kultúrigazgató, könyvtáros. Nem is beszélve a falu minderre fogékony közösségéről!

Bálint Tamás