Egy „pirkáló” ember: beszélgetés Sárosi Csaba grafikussal

– Tehetsége már gyerekkorában megmutatkozott, Sövér Elek fedezte fel. Hogyan került kapcsolatba egyáltalán a képzőművészettel?

– Mivelhogy szüleim már hároméves koromban elváltak, Szászrégenből Gyergyószárhegyre kerültünk. Édesanyám egy kisboltban dolgozott, mi ketten egy szobában laktunk, gyakran bezárt, otthagyott egy nagy tál pattogtatott kukoricával. Élesen emlékszem erre a képre mindmáig. Anyám testvérei, a bátyja és a nővére is, kérték anyámat, adna örökbe valamelyiküknek, nekik nem lévén gyermekük. Ezért próbaidőre hol az egyiknél, hol a másiknál voltam, az elemit például rendőr nagybátyámnál kezdtem román iskolában.

A II–IV. osztályokat már Gyergyóalfaluban jártam, szerencsémre, mert ott fedezett fel Sövér Elek, az ő ajánlására felvételiztem sikeresen a művészeti iskolába, Marosvásárhelyre. Az általános iskolát ott fejeztem be, de a felvételim a líceumba nem sikerült, hiába voltam jó a szakból, a román és a matematika nem ment.

– Mikor dőlt el, hogy képzőművész akar lenni?

– Az a négy év Marosvásárhelyen végleg megfertőzött, nem tudatosan, de kitartóan pirkáltam, ahogy a csomafalvi szomszédasszony mondta.

Akkor még nem volt ott az orosz katona a főtéren, a bentlakásunk a Lázár park előtti apácazárda volt, amiből mára csak a harangláb maradt meg. Még arra a fáklyás felvonulásra is emlékszem, amikor meghalt Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs.

Gyergyóalfaluban érettségiztem, erős iskola volt akkor, ott ismertem meg kilencedikes korában a feleségemet is. Szerelem első látásra, órákon lapra pirkáltam, szünetben csak neki mutattam meg. Azóta is csak általam készített játékos-humoros ajándékot fogad el. Született két fiunk, boldog „aranykorszak” volt az nekünk a gyerekek révén, minden nehézség ellenére. Jelenleg két csintalankó unokánkban gyönyörködünk, de sajnos távolról.

– Hogyan került Kézdivásárhelyre? Milyen a helyi alkotóközösség?

– Többszöri felvételi után 1976-ban szerencse ért: bejutottam a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakára, Feszt László osztályába. Tanulságos négy év volt, a szakmai tudás gyarapításának évei. Az akkori lehetőségek szerint igyekeztem elsajátítani mindazt, amit mestereink próbáltak a tudásukból nekünk továbbadni. 1980-ban sikeresen államvizsgáztam, állami kihelyezéssel kerültem Kézdivásárhelyre tanítani két általános, az akkori 1-es és 3-as iskolákba. A városban akkor már a Kosztándi és a Vetró házaspár ismert szaktársak voltak. Ők befogadtak, rendszeresen kiállítottunk: ’89 előtt március 8-át ünnepeltük, utána meg március 15-ét a kiállításokkal.

Így hát a futtatás, a lóverseny elmaradt, a célba érés más módját kerestem, a kitartó, tudatos munkát. A főiskoláról kikerülve egy bizonyos szakmai tudással, megtanulván a grafikai technikákat, vége egy szakmai szakasznak. Legjobb, ha elfelejti az ember és újrakezdi. Ezt tettem én is, kezdtem a „pirkálással”, sok-sok rajz után rájöttem, hogy az érzelmek és a gondolkodásmód a vezérfonal egyik vége, és ha szerencséd van, és meglesz a megfelelő „műtermi kultúrád”, eljuthatsz a fonal másik végére: megtalálod önmagad, a sallangmentes, csupasz egódat, amit aztán vagy elfogadnak, vagy nem.

Emlékek Drezdából

– Fia is tehetséges, ismert alkotó (Sárosi Mátyás – szerk. megj). Hogyan szerettette meg vele, illetve diákjaival a képzőművészetet? Hogyan látja az utánpótlást? Milyen módon ismertethető meg a fiatalokkal a képzőművészet?

– Az iskolában sosem akartam művészeket nevelni, a tantervet egy kicsit megszépítve próbáltam arra oktatni a gyerekeket, hogy a „gyerekes ábrázolástól” eljussanak a „tudatos ábrázolásig”, hogyha majd meg akar csinálni házilag valamit, tudja rajzban is elképzelni. A fiam, Mátyás tényleg nagyon tehetséges, mások is mondták. Már kisgyermekkorában hihetetlen dolgokat „alkotott” legóból. Kivártam a VI. osztály elvégzését, habár művészeti suliba járt, de vártam. És elkezdtünk együtt rajzolni, festeni, tájképet, csendéletet. Vakációkban az erdőn kaszálás, takarás közbeni pihenőkben is rajzoltunk, festettünk. Gyakran megkérdezte: „bakker, azt hogyan csináltad?”

Azért egy pár gyereket akaratom ellenére az évek során megfertőztem, van is, akiből művész lett. Van utánpótlás, van olyan tehetséges fiatal, aki remélhetőleg eljut a „fonal másik végéig”, ha nem gabalyodik bele. Deák Ferencet csak egy évharmadot tanítottam, de sikerült a képek szeretetével megfertőzni annyira, hogy mára már komoly gyűjteménye van, sok művész alkotásaiból. Ő csinálni nem tudja, de írni róla, azt igen, vannak jó meglátásai. Művészettörténészi végzettsége is alkalmassá teszi, hogy kiállítások megnyitására kérjék fel.

– A szülőföld tájai, a párbeszéd a múlt történéseivel, a fanyar székely humor, a játékosság, a „játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”-érzet, éppen ahogy az említett Deák Ferenc megfogalmazta, mind a munkáit jellemzik. Ez utóbbi tekinthető ars poeticájának is?

– A „kis hazánk” székelyeit annyi minden érte a történelem során, hogy fanyar humor nélkül nem is lehetett kibírni. Ugyan nem vagyok fajtiszta székely (a nagymamám Leopold leány, aki férjhez ment egy ditrói ezermesterhez), de annak vallom magam.

Sokszor játékból születik a jó munka, a mű nem lehet izzadságszagú, tudni kell, mikor parancsoljunk álljt magunknak.

– Milyen technikákat használ legszívesebben?

– Fiatalkorában minden technikát kipróbál az ember, keresi a „hangszert”, amelyiken a legjobban tud játszani, de a lényeg az, hogy a gondolatainknak a legmegfelelőbbet válasszuk ki.

Jelenleg monotípiákat készítek.

– Milyen sűrűn tudja alkotásra fordítani idejét? Miképpen néz ki egy átlagos napja?

– Amióta nyugdíjas vagyok, kialakult egy napi rutinom: ötkor ébredés, torna, reggeli, majd tizenegyig műterem, délután pedig a számítógépen galériák megtekintése, filmnézés, hála a modern technikának. Mikor Csomafalvára mehetünk, akkor pedig kaszálás, favágás, úszás és persze pirkálás.

Hosszú távra sosem tervezek, mindig közbejöhet valami, mint most ez a vírus, de ha az Isten is megsegít, egyéni kiállításom lesz Kézdivásárhelyen 2021-ben a Céhtörténeti Múzeumban. Ja és pirkálni, pirkálni minden áldott nap.

Bálint Tamás