Csípőből lőni, mint a cowboyok – Beszélgetés Dávid Sándor fotóssal, az udvarhelyi forradalom megörökítőjével

– Hogyan kezdődött, illetve került a fotózás képbe, a fényképezőgép a kézbe?

– Már anyám is fotózott, a fényképezőgépe mindmáig megvan. A szomszédságban, falun, imitt-amott szép csendben összegyűjtögetett filmanyagával már hét-nyolc évesen megismerkedtem, mivel nagyon jól égtek, és élveztem, hogy meg lehet ezeket gyújtani. Sajnos ez volt a kezdetekben a legrosszabb, amit tehettem fényképezés terén, szerencsére aztán hatodikos korom táján már én is kézbe vettem ugyanazt a gépet, kezdtem fotózni a családban, barátok között, jelezvén, „nekem is van fényképezőgépem”.

Aztán elvégeztem ’62-ben a szakiskolát. Már annyira kezdtem ismert lenni ilyen téren, hogy álláskereséskor a konfekciógyár főkönyvelője, mivel őt is fényképeztem, munkát adott, és egyből technikai-gépészeti jellegű irodai munkába kerültem. Ott a gyárnál összehoztam az első laboromat, amit berendeztem a fényképkészítés, nagyítás, filmelőhívás stb. megvalósítására. Így haladtam lassan, négy-öt év után találtam egy jobban fizető állást az építkezési vállalatnál, szintén gépészeti téren, és ott is sikerült egy labort összehozni.

Közben megnősültem, gyerekeim születtek, átkerültem egy brassói cég csíkszeredai munkapontjára, ahol összeismerkedtem a helyi kulturális életet vezető emberekkel, irodalmárokkal, festőkkel, fényképezgettem nekik, mígnem ott is sikerült a régi Művelődési Ház emeletén kiépíteni egy labort.

Feljelentik „feketézésért”

– Hogyan került haza, és nyitott fotóstúdiót?

– Éreztem, hogy Csíkszereda kicsit messze van, túl ködös és hideg télen, a család miatt is jobb lenne itthon. Gondoltam, ha már annyira jól megy a fényképezés, talán úgy tudnék onnan hazajönni, ha itthon összehozok egy műhelyt. Ez a hajdani szövetkezet keretén belül, Zetelakán meg is történt ’73-ban, ahol végül két évig dolgoztam.

1975-80 közt bedolgoztam a Múzeumnak, ezen évek alatt rengeteget fényképeztem, híres embereket is, például Kós Károly fiáról is van egy jó sorozatom. Mellékállásban pedig kicsengetéseket fotóztam, és mivel még a csíkszeredai Művelődési Házba is bejáratos voltam, az ottani legfőbb főnökömnek (Becze Antalnak, akivel jó barátságba is kerültünk) elmeséltem, hogy ebből akár meg is tudnék élni. Azt mondta, fogjak neki, majd elintézett nekem 3-4 nap alatt minden jóváhagyást, holott akkoriban inkább visszavonták, mintsem kiadták az iparengedélyeket.

A magáncég-alapításhoz szükséges iratok kézhezvétele után ’81 januárjában már az udvarhelyi főtéren ki is béreltem egy szobát műteremnek.

A Szekuritáté árnyékában

– Az előbb említett rokoni feljelentésen kívül a Szekuritáté többet nem érdeklődött?

– Velük már jóval korábban, első osztályban megkezdtem az ismerkedést, amikor Sztálin szemét kiszúrtuk, óriási cirkusz lett belőle 1950-ben. A konfekciógyárban is megjártam, egy munkatársammal mindig együtt tízóraiztam, de egy alkalommal reggel elaludtam és tízórai csomagolása nélkül indultam útra, hogy ne késsek el. Szünetben hazaléptem kajáért, elvettem egy másik munkatársam táskáját (a tartalmát kiborítva az asztalra), fogtam a bakter biciklijét és gyorsan hazakarikáztam.

Harminc éve lappangó képek

– Beszéljünk a napról, amikor az 1989-es események képanyaga készült...

– A laborban mindig ment egy VEF márkájú szovjet rádiókészüléken a Szabad Európa Rádió, a korábbi országos eseményekkel is tisztában voltam, míg egy alkalommal bemondták, hogy a bukaresti nagygyűlésről Ceaușescu elmenekült. Kimentem az utcára, kicsit később már a gyárakból is kezdtek szállingózni az emberek. Felkaptam a fényképezőgépet, a főtéren már gyülekeztünk, voltak, akik már bementek a Városházára, ahonnan kidobáltak dolgokat.

– Miért kerültek harminc évre az asztalfiókba ezek a képek?

– Készült ugyan négy-öt filmtekercs, de egy hét múlva jött Bukarestből egy kivizsgáló-csoport, és behívattak a Városházára, hogy nyilatkozzak. Gondoltam, jobb lenne hallgatni, és mondtam, hogy elvették tőlem az események sűrűjében. El is süllyesztettem egy aktatáska mélyére, ahhoz, hogy rá néhány évre véletlenül a táskában felejtve próbáljam meglátogatni a Magyarországon élő lányomat.

– Végül mi lesz a további sorsuk?

– Botond kérdezte néhány hete, hogy merre vannak, mert jön az évforduló, kellene kezdenünk velük végre valamit. Így előkerestük, és, ha minden igaz, akkor kiállítás és talán album is lenne belőlük.