„Mindig kell egy cél, ami előre visz” – Interjú a Székelyföldre visszatért Hodgyai László labdarúgóval

– Az elmúlt félszezonban 18 mérkőzésen 14 alkalommal voltál kezdő a Jászberényi FC-ben. A bajnokságban hét gólt szereztél, és a kupában is betaláltál. Mennyire vagy elégedett a teljesítményeddel?

– Van az a mondás, hogy a csatárt a gól minősíti, de szerintem ez már idejétmúlt, mert nemcsak ez a feladata.

Például a Tiszakécske elleni rangadón nem szereztem gólt, a lefújás után mégis boldog voltam, 2–1-re nyertünk, és mindkét gólnál rám figyeltek a középhátvédek – sikerült beívelni a labdákat mögéjük, ezeket begyűjtötték a szélsők, és be tudtunk húzni egy sordöntő mérkőzést. A riválisunkat a nyár elején mindenki biztos feljutónak kiáltotta ki, nekünk viszont sikerült megközelítenünk őket, de mint kiderült, a Jászberény annak ellenére, hogy az elsőt szorongatja, nem akar feljutni ebben a szezonban.

– Minek köszönhető a Jászberény rendkívül sikeres őszi idénye?

– Nyáron egy olyan családias csapatba kerültem be, ahol egyetlen rossz tekintettel nem találkoztam. Elsősorban ez az összetartás és a jó karakterű játékosok vitték előre a csapatot. Az edzői stáb is profin odatette magát, nem érződött semmilyen alárendelt viszony, az edzőnk egy jó apukaként irányította az együttest.

– A jászberényi klub viszonylag fiatal, 2012-ben alapították a jelenlegi formájában. Ha ránézünk a tabellára, az feltételezhető, hogy ambiciózus tervei lehetnek a vezetőségnek.

– Ez volt az első olyan klubom, ahol a játékosok egy része a foci mellett dolgozni is járt, így az edzéseket délutánra kellett tenni.

Sajnos nagyon eredmény- és pénzcentrikussá vált a labdarúgás, ugyanakkor a félprofi mentalitás is távol áll tőlem. Mindig kell legyen egy célkitűzésed, ami előre visz.

A szezon előtt az első öt volt a cél. Ezt jócskán felülmúltuk, sokáig elsők voltunk. Aztán az elnök a téli szünetben kijelentette, hogy meglepetésszezon ide vagy oda, idén nem tervez feljutni a Jászberény. Ez egyrészt demoralizáló, másrészt a játékosok karrierjével sem lehet játszani. Ez nem az, amit én képviselek. Ha van esélyed feljutni, akkor az anyagi helyzettől függetlenül harcolni kell! Valamikor a jövőben nyilvánvalóan fel akarnak majd jutni, a csapat magját meg szeretnék tartani, de ezt most, úgy néz ki, idénre jegelték.

– Milyennek látod a magyar harmadosztályt a románhoz képest, van lényeges különbség a két bajnokság között?

– Mint köztudott, a körülmények nagyon jók Magyarországon, az NB III-ban is olyan pályák vannak, mintha biliárdasztalon játszanál.

A harmadosztályú bajnokságok színvonalában azonban nem látok nagy különbségeket, inkább csak a stílusban.

Általánosan elmondható, hogy a román futball lényegre törőbb, a csapatok minél gyorsabban be szeretnék fejezni a támadásokat. Ezzel szemben a magyar foci kissé taktikusabb, a labdabirtoklásra és az okos összjátékra kerül a hangsúly. Tapasztalatom szerint mindkét bajnokságban megvan az a három-négy csapat, amely minden évben a feljutásra pályázik. Ők megerősítik magukat minőségi játékosokkal, és igyekeznek jó focit játszani. A többiek az erőviszonyok ismeretében leginkább bunkerfocira törekednek. Ez mindkét országban ugyanígy van.

– Mennyire tudtad értékesíteni Magyarországon, hogy székelyföldi labdarúgóként a román futballban nevelkedtél fel?

– Azt a játékost, akin látszik, hogy akar és száz százalékban odateszi magát, mindenhol szeretik. Elsősorban ezt vittem magammal.

Nincs elvesztett labda, mindegyikért harcolni kell, ez a mai napig bennem van. Nagyon hálás vagyok a családomnak, a szüleim pedagógusok, akik mindig mindent megadtak nekem és a testvéremnek. Nem az a játékos vagyok, akinek a szegénységből kellett kitörni, mindig is megvolt a stabilitás az életemben, és csak abból akartam megélni, amit szeretek.

– Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy Hodgyai László nem egy tipikus labdarúgó.

– Mindig odafigyeltem arra, hogy több lábon álljak, ezért végeztem el a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtan Karán az emberi erőforrások szakot. Gondoltam a jövőre, ha esetleg egy sérülés miatt életmódváltásra lesz szükség, akkor nem ijedhetek meg az élettől. Lehet, hogy ez megkülönböztet sok más labdarúgótól. Ebben a gondolkodásmódban a Fradi sportpszichológusa is segített. A vele folytatott beszélgetések megerősítettek abban, hogy

• Fotó: Pinti Attila

– Tapasztalt labdarúgónak számítasz, milyen célok vannak előtted?

– Székelyudvarhelyen tárt karokkal várnak vissza. Csábító a csapat célkitűzése, hogy jövőre a másodosztályba való feljutást pályázzák meg. Beszéltem az elnökkel, a sportigazgatóval, gyorsan megegyeztük a visszatérésemről, és előnyt jelenthet, hogy az edzővel is ismerjük egymást, ő külön felhívott és üdvözölt. Nyárig biztosan itthon maradok, aztán meglátjuk. Nem szeretnék leragadni a harmadosztályban, minimum a második vonalban szeretnék még futballozni.

Hamarosan 29 éves leszek, de nem tartom magam idősnek a focihoz.

– Az FK Csíkszeredában el tudnád képzelni magad újra?

– Mindenképpen el tudom képzelni magam az FK-ban. Amikor elmentem, akkor is kijelentettem, hogy szeretnék még szülővárosom csapatában focizni. Ha ez összejön, nagyon fogok örülni, ha nem, akkor nem lesz bennem egyáltalán tüske.

Sokat gondolkoztam azon, hogy Szeredában miért játszottam kevesebbet, a hozzáállásommal itt sem lehetett gond. De nyilván az edző döntését tiszteletben kell tartani. Megtettem mindent, a csíkszeredai történet két és fél évet tartott egyelőre, aztán ki tudja, mit hoz a jövő. Szerintem senkinek nem lenne meglepő, ha egyszer megint felbukkannék az FK-ban.