HIRDETÉS
– Utólag visszatekintve, mit tartasz művészi tehetséged első megnyilvánulásának?
– Gyerekként nagyon szerettem rajzolni, festeni, és persze játszani. A testvéremmel neveket adtunk a színes ceruzáknak, majd elosztottuk őket. Úgy csereberéltük a színeket egymás között, hogy átadtuk az egyik ceruzát, majd az név szerint kikérte a másikat, hogy majd együtt visszajöjjenek, vagy épp ott maradt cserébe.
– Hol tudtál kiteljesedni, hol tanultál, kik segítették a fejlődésed?
– Ötödik osztályos koromtól mentem művészeti iskolába, anyukám biztatására. Mivel a reáltantárgyakat kevésbé szerettem, nagyon megörültem, hogy ott sok időt lehet rajzolással meg sok más technika kipróbálásával tölteni. Tetszett a műtermi hangulat és a festékek illata. Akkoriban Szabó Katalin volt a tanárnőnk, aki sokféle technikát bemutatott nekünk, és nagyrészüket ki is próbálhattuk. Kilencedik osztálytól pedig a textilszakot választottam tanáraim, Köllő Margit (textil- és grafikusművész) és Hervai Katalin (grafikusművész) javaslatára, így az előbbi csoportjába kerültem.
Nem bántam meg ezt a döntést, bár a grafika is nagyon érdekelt, és az óta sincs ez másképp. Köllő Margit azt szokta mondani, hogy
Az én munkáim szerintem elég gyakran grafikai jellegűek, de vannak másfajták is.
– Mit jelentettek számodra az egyetemi évek, a Bánság, Temesvár?
– Érettségi után Temesvárra felvételiztem, az ottani képzőművészeti egyetem textil szakára, majd az alap- és a mesterképzés elvégzése után még öt évet a városban töltöttem. Az egyetemi évek alatt reggeltől estig lehetett használni a műtermeket, átjárásra is volt lehetőség más szakok termeibe. Temesváron sokat tanultam, főleg a folyamatos munka által, valamint a diáktársaktól is. Nagyon tetszett például, hogy az ország különböző pontjairól, a más-más tájegységről származó emberek mind mást hoztak otthonról.
– Hogyan látod belülről az erdélyi művészeti életet, az alkotóközösségeket, a közönséget, a lehetőségeket? Mennyire lehet bekapcsolódni, követni a világszintű körforgást itthonról?
– Miután 2014-ben hazaköltöztem szülővárosomba, az elején nem volt könnyű beilleszkednem az otthoni művészeti életbe, és sokat kellett dolgoznom ezen. Úgy éreztem, hogy a város megszokta a létezést nélkülem, és már nem hiányoztam onnan, kikerültem az otthoni körforgásból. Szerencsére hamar jól alakultak a dolgok: 2016-ban Jánosi Ágnessel volt egy közös kiállításunk az Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK), majd ezt követően az intézmény munkatársa lettem.
Itt lehetőségem nyílt sok erdélyi művészt megismerni. Újra bekerültem a művészeti élet körforgásába, alkotótáborokban vettem részt, alkotóként és mentorként egyaránt. Több csoportos kiállításon is szerepelhettek munkáim. Ugyanígy nagyobb léptékben, a nemzetközi alkotótáborokban, de egy-egy projektben is gyakran lehet külföldi kollégákat megismerni, így valamilyen szinten mindenképp követni lehet a világban zajló folyamatokat és körforgást.
– Fontos a művész mellett a közönség nyitottsága is ahhoz, hogy újszerű művek szülessenek...
– Több munkám is született úgy, hogy a hozzá szükséges több ezer papírmodult kalákában készítettük el. Ezeken a kalákákon nem csupán az ismerőseim vagy barátaim vettek részt, de voltak, akik egyszerűen az élmény kedvéért, a társaságért, az alkotásért jöttek. Ebben az esetben nagyon jól jött a közönség (mely így közben alkotóvá is vált). Egyedül nagyon sok időmbe telt volna ezt megvalósítani, és az egész teljesen más jellegű lett volna, így azonban egy közös élmény volt. A megnyitón a résztvevők is más szemmel nézhették a kiállított műveket az általuk készített modulokból.
Itt a közös munka miatt fontos volt a közönség nyitottsága, de általában nem a közönségnek készülnek ezek az alkotások. Vannak olyanok, amelyek sokaknak tetszenek, olyanok is, amelyek kevesebbeknek, de olyanok is akár, amelyek nem kerülnek a közönség elé, csak nekem fontos, hogy elkészüljenek, hogy tovább tudjak lépni az adott gondolattól.
– Milyen jellegűek ezek a gondolatok, amelyek nem hagynak nyugodni?
– Munkáim általában a velem történő dolgok reflexiói, úgy is mondhatnám, hogy az elkészítésük során feldolgozok létérzéseket. Nem nevelő céllal készülnek, de természetesen felelősséget kell értük vállalni. Hiszen ez is egy vizuális információ, amiből mindenki mást olvashat ki, a saját szűrőjén keresztül kap belőle valamit. Ezért önmagába véve úgy gondolom, hogy
Számomra például nagyon fontosak az összefüggések. Volt, hogy fiataloknak szervezett alkotótáborokban mentorként vettem részt. Az is tekinthető egyféle nevelésnek, bár oda nem kimondottan ilyen céllal mentem, inkább a közös munka volt a hajtóerő. Ügyes fiatalokkal közösen dolgozni mindkét fél számára tanulságos.
– A képzőművészet mellett ékszerkészítéssel is foglalkozol. Mi a kedvenc technikád, anyagod? Milyen munkafolyamatok szerint haladsz?
– Alkotás közben születnek új ötletek, gondolatok. Általában szeretem az időigényes technikákat, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért, aztán persze mindig alig várom, hogy elkészüljön, és szinte türelmetlenül csinálom és csinálom és csinálom. Azért is, hogy nekifogjak egy újnak, de azért is, mert kíváncsi vagyok, milyen lesz az aktuális munkám végeredménye.
Az anyagnak is szót kell fogadni, mert van, hogy nem úgy viselkedik egyből, mint ahogy elképzelem. Ilyenkor más irányba terelődik a folyamat, és valamit ki kell találni, hogy mégis az anyag is szóhoz jusson, de azért az ötlet is nagyjából benne maradjon. És pont ez a jó a kísérletezésben. Az utóbbi időben nagyon szeretek papírból dolgozni. Időnként ékszereket is készítek papírból, vagy akár gézből is. A szövéseim fő alapanyaga például a géz, ezt az anyagot nagyon szeretem.
– Min dolgozol jelenleg, mikor állítasz ki legközelebb, milyen tervek állnak előtted?
– Most egy szövésen dolgozom, ez is főleg gézből készül, de van más elkezdett munkám is, és nagyon sok ötletem. Mindenképp szeretnék Szombathelyen is kiállítani, valamilyen formában, hiszen az itteni múzeumnál dolgozom, de semmiképp nem maradnék ki az otthoni körforgásból sem.
Bálint Tamás
