Azért akt, mert kihívás – Beszélgetés Turcza Hunor fotóművésszel, dobossal

– A harmadik generációt képviseli családjában a vizuális művészetek terén, úgymond beleszületett a fotózásba: nagyapja a rajztanítás mellett fotózott is, édesapja Turcza László festőművész. Kijelenthetjük-e, hogy adott volt az irány, ha akart volna, sem ugorhatott volna félre a sorsa elől? Milyen lépések, fordulópontok vezettek ahhoz, amit ma a fotózásban képvisel?

– A képzőművészet, fotóművészet azóta érdekelt, amióta tudatosan figyelni kezdtem rá, mondhatom, hogy beleszülettem. A különböző technikák és azok alkalmazásai tették érdekessé, kötötték le figyelmemet ebben a két művészeti ágban, és az egyiket, a szerintem nehezebbet (bár mások azt mondják, az a könnyű) választottam, vagyis a fotózást. Ennek fázisait és rejtelmeit már láthattam gyermekkoromban a nagyapámtól és az édesapámtól.

A kísérletezések, a tanulás és a tanulmányozások mélyülése, mélyítése megkívánta, hogy szakemberektől kérdezzek. Így beiratkoztam a Kalot Egyesület által meghirdetett fotótanfolyamra, majd két évig a népiskolában a Szabó Attila fotóművész által vezetett képzés diákja voltam. A minden órára elkészítendő házi feladatok láttán figyelt fel rám Attila, és hívott meg a Prisma Fotóklubba. Így további lehetőség nyílt a közös kiállítások, fotótáborok során a szakmai beszélgetésre, fejlődésre, eszmecserékre, ötletekre, tanácsokra, technikák elsajátítására a kortárs fotósokkal.

– Van-e hatása az édesapjának a munkásságára? Megbeszélik-e egymás képeit? Szándékozott valaha ecsetet venni a kezébe?

– Igen, van hatása, hiszen gyermekkoromtól láttam, amint fest, alkot a szerény műtermében. Ugyanúgy nagyapámat is láttam alkotni majdnem minden délután a tömbházhoz tartozó garázsban, amint rajzol, fest vagy farag. Édesapám próbálta segíteni képvilágom kiteljesedését, rávezetni az alkotás folyamataira: a színek kiválasztására, a komponálásra, a főtéma és környezete tudatos megalkotására, az ízléshatár meghatározására, a giccs elkerülésére, a groteszk elfogadhatóságának ábrázolására, a szép kifejtésére, a szabályok felrúgására stb., elemi tulajdonságokra.

Próbálkoztam egyenes vonalat, szabályos kört húzni, autót rajzolni, madárkát és lovacskát festeni, festő-spaklival színezni, de nem állt rá a kezem. Ezen a téren egy dologra vagyok büszke, a szépírásra, melyet szüleimtől örököltem.

Néhányszor volt kölcsönös kritizálás, ami a munkánkat illeti, de nem számottevő és nem szakmai. Véleményünkkel, meglátásainkkal egymás segítségére, megértésére sietünk.

– Önnek rendkívüli erőssége az aktfotózás, ki is emeli, hogy közös alkotásként fogja fel a szereplőkkel, mégis, laikusként az lehet az érzésünk, hogy környékünkön mintha folyamatos ellenszélben kellene dolgoznia, kicsi a város, félnek a szereplők... Hogyan lehet ilyen közegben alkotni, van-e változás, mik azok a sarkallatos pontok, amelyek keretében működhet ez?

– Azért akt, mert kihívás. Több fantáziát látok benne, mint egy makró- vagy tájképben, sportfotóban, vagy éppen portréban. Persze ezeknek is megvan a varázsa, nehézsége és technikája, sok tájképet készítek én is, ha olyan helyeken kirándulok, de mégsem vonz annyira. Kihívás, amikor valakit felkérek egy aktfotózásra, és – elfogadva felkérésemet – elkezdődik a közös műhelymunka, melynek minden pillanata megmérettetés.

Amióta ezzel a témával foglalkozom, máshogyan szemlélem, kutatom embertársaimat. Tudom, hogy nem könnyű levetkőzni gátlásainkat és megmutatni testi szépségünket, emberi valónkat. A fizetett alanyokkal a hasznosan kihasznált idő okán nem alakul ki személyes beszélgetés, olykor nehezebben lehet megismerni őket.

– Hogyan zajlik egy fotózás/alkalom, miben más a természetben alkotás vagy a műterem világa?

– Ha vannak ötleteim, és ha van, aki/ami inspiráljon, akkor annak függvényében választom ki a helyszínt. A természetbeni fotózás nehézkes, más lehetőségekkel tud vonzó, változatos lenni. Az is fontos, hogy a helyszín zavartalan legyen, se ember, se medve ne járjon éppen akkor arra. Ha ezt sikerült kiválasztanunk, akkor már csak a tájnak, fénynek, árnyéknak, időjárásnak, hőmérsékletnek kell kedvezőnek lennie.

A beltéri fotózásnál a tér nagyságát és a fényekkel való játékot kell hasznosan kitalálnom. Itt kényelmesebb a fotózás, különösen téli időszakban, de akkor is, ha az alkotáshoz még más kellékeket is kell használni, például festéket, lisztet, vizet stb. Ugyanúgy mindkét helyszínnek megvan az előnye és hátránya is.

– A világjárvány miatti óvintézkedések nagyon beszűkítették a mozgásteret, az egészségügyi séták közben fedeztem fel igazán a lakhelyem környékét. Minden alkalommal magammal vittem a fotógépet és kattogtattam. Igazi csend és nyugalom volt a városban, kevés ember és jármű közlekedett, így nyugodtan lehetett alkotni, nem lépett be senki a képbe.

Ezen városi séták mellett nagyon hiányzott a természetben lenni (máig sem értem, hogy miért nem lehetett erdőben sétálni). Ebben az időszakban készült pár otthoni fotó, ami az internetről kapott inspirációból született. Ugyanakkor szeretem az épületeket fotózni, megtalálni új arcaikat, vetületeiket, más-más tartalommal, üzenettel bíró arcéleiket.

– Mit bírnak el a képek, mennyi utómunka megengedett? Mi a technika, munkamódszer?

– Az utómunka változó, sok minden befolyásolja. Van kép, amelyeket jobban meg kell szépíteni, finomítani vagy éppen szemcsésíteni, van, ahol színesebbé kell varázsolni, vagy egyszerűen csak fekete-fehér árnyalatokkal kell kontrasztosabbá tenni.

RAW formátumban fotózok, ami használható később is, és több módon is fel lehet dolgozni. Én döntöm el, hogy mennyire legyen utómunkázva, és mi legyen a végső fázis.

– Milyen a fotós szem, mi különbözteti meg a fotóművészt attól a műkedvelőtől, aki esetenként beszerzi ugyanazt a technikát, majd kattogtat, a végeredmény mégis ég és föld?

– A fotós szeme arra a témára kell fókuszáljon, ami őt a legjobban megszólítja, és azt fejlesztve alakul ki a szép, különleges/elbűvölő/megszólító alkotás. Fotós és fotós közt is annyira eltérő a látásmód, mint a fotós és műkedvelő között. Természetesen a fotósnak megvan a tapasztalata, miként alkossa meg a képet (beleértve minden technikát és utómunkát, majd kivitelezést), a műkedvelő ugyanolyan felszereléssel elkészítheti a fotót, de ha nincs gyakorlata a többi folyamatban, akkor már nem tud olyan minőségű lenni az eredmény, mint a fotóművészé.

– A fotózás mellett a másik nagy szerelme a dobolás. Melyik mikor kerekedik felül, hogyan férnek meg, egészítik ki egymást?

– Előbb játszadoztam a fotógéppel, majd a dobolás keltette fel az érdeklődésemet. Talán kicsit ebbe is beleszülettem, ugyanis apai nagyapám szájharmonikázott, édesapám hegedült és gitározott, édesanyám zongorázott. Én a leghangosabb hangszer mögé ültem le, és választottam ki magamnak mint kedvenc hangszert. Mai napig is két zenekar dobosa vagyok, a Korruption Transylvania (old school death-metal) és a Ramm-Brand(t) (Rammstein cover) zenekarokat kísérem.

– Milyen munka, terv, sorozat, kiállítás van láthatáron, esetleg hol láthatók képei a közeljövőben?

– Tervezem az egyéni kiállítást, de még nem tisztult le bennem. Aktfotókkal szeretnék foglalkozni a következő időszakban, az lenne a kiállítás témája is, de még várni kell rá. Folyamatosan gyűjtöm az anyagot, szelektálok, fotókat teszek félre külön erre a célra. A 35 éves Prisma fotóklub közös tárlatain felbukkannak a képeim, megmérettetésekre is küldök anyagot, az interneten is vannak fotóim különböző honlapokon.

Bálint Tamás