Tisztelgés a fekete március hősei előtt: emlékművet kapnak Marosszentgyörgyön az 1990-ben történt véres események meghurcoltjai

Magyar és roma jelképeket tartalmaz Máthé Mihály marosszentgyörgyi szobrásznak a fekete március hősei előtt tisztelgő alkotása, amelyet szombaton lepleznek le a Marosvásárhellyel egybenőtt községben. Marosszentgyörgynek ugyan nem voltak halálos áldozatai az 1990. március 19-i és 20-i román–magyar utcai összecsapások nyomán, a község és lakói mégis nagy árat fizettek bátor kiállásukért.

A hatalom hat szentgyörgyi férfit őrizetbe vett, vallatott és kínozott a Maros megyei rendőrség fogdájában, majd az egykori Deák Farkas utcai börtönben.

Valamennyiüknek az volt a bűne, hogy 19-én vagy 20-án részt vett a Marosvásárhely felé vezető országút eltorlaszolásában. Egy olyan akcióban, amelyet nem hatan, hanem legalább hatszázhatvanhatan bonyolítottak le. A falubeli magyarok és cigányok megpróbálták megakadályozni a Felső-Maros mentéről és a Görgény völgyéből érkező, kövekkel, fejszékkel és vasvillákkal felszerelkezett román parasztokat, hogy bejussanak Marosvásárhelyre.

A Temető utcai katolikus és református új sírkertek közös határában a szakemberek mellett roma nemzetiségű munkások szorgoskodnak. Ásnak, alapot öntenek, kerítést költöztetnek, kavicsot egyengetnek. Van, aki szociális munkásként ragadja meg a nyeles szerszámot, más önkéntesként teszi. A temetővel szembeni cigánysor lakóiban öröm és bánat kavarog, amikor a szombaton avatásra kerülő oszlopra gondolnak. Úgy érzik, hogy három évtized után végre valaki elismeri ártatlanságukat, mi több, hősökként készül őket ünnepelni. Ugyanakkor fáj mindaz, amit a karhatalom és az igazságszolgáltatás művelt velük az 1990-es évek elején.

A magyarellenes pogromkísérletért megyeszerte kizárólag magyarokat és cigányokat ítéltek el, és vetettek börtönbe.

De mindez csak jéghegy csúcsa volt. A megfélemlítés során ezrek hagyták el otthonaikat, és menekültek az anyaországba, vagy még annál is messzebb. Távozásukkal meg az azt követő betelepítésekkel, véglegesen átbillent Marosvásárhely és a néhány környező falu etnikai mérlege.

Az 1990-ben még magyar többségű község lakói március 19-én, majd 20-án is megpróbálták feltartóztatni a marosvásárhelyi magyarok „megleckéztetésére” berendelt hodáki, libánfalvi, dédai és környékbeli román parasztokat. A helybéliek a harangok félrehúzását követően a szentgyörgyi tetőn gyülekeztek, ahol a községháza traktorával és annak utánfutójával eltorlaszolták a Vásárhelyre vezető országutat. Azelőtt már áthaladt egy jó pár kamion és autóbusz a Görgény völgyéből és a Maros mentéről érkező „különítményekkel”.

A Vásárhelyre tartó felbőszült románok rövid időre Marosszentgyörgyön is megálltak, és randalírozni kezdtek.

A később egybegyűlt helybéliek afféle határőrséget vállaltak: minden egyes járművet csak szigorú ellenőrzés után engedtek át. Orbán Balázs, a települést irányító Nemzeti Megmentési Front (FSN) akkori elnöke mesélte, hogy így akadt fenn a barikádon az utolsó Görgény-völgyi „szállítmány”. A teherautó rakfelülete tele volt betontörmelékkel és kövekkel. A tetején, lehasalva, hét-nyolc férfit találtak, akik a magyar településeken embereket dobáltak meg és ablakokat törtek be. „Amikor látták a helyzet komolyságát, gyorsan leugráltak, beszaladtak a mezőgazdasági kutatóállomás udvarára, és eltűntek. A tömeg egyre gyűlt, és egyre hangosabbá vált” – idézte fel a 31 esztendővel ezelőtt történteket az akkori községvezető.

Március 20-án, az esti órákban Vásárhely felől megjelentek az első tankok. A katonákat üdvözlő tömeg azt hitte, hogy a hadsereg megerősíti a torlaszt, és lekapcsolja a verekedési szándékkal Vásárhely felé tartó Maros- és Görgény-völgyieket. Csakhogy a kivezényelt bakák megfélemlítő manőverbe kezdtek, és az egyik tankjukkal elnyomták az úttorlaszt.

Az elkövetkező napokban a hatóságok előállítottak és börtönbüntetésre ítéltek több szentgyörgyi férfit azok közül, akik településüket és Vásárhelyt védték.

A front elnökét, Orbánt azonnali hatállyal menesztették, az ügyészség pedig hetekig arról faggatta, hogy a templomokban miért húzták félre a harangot.

A hat bebörtönzött közül ma már csak három él; egyikük Lőrinczi József. A Kókaként ismert, ma már hatvanon túli vékony cigány férfi a nála három évvel idősebb bátyjával ment ki társai megsegítésére a tetőre. A román falvakból bevezényelt ittas tömeg éppen a falubeliekre támadt. Kókának sikerült elszaladnia a felbőszült férfiak elől, de a testvérét megverték. Talán ez volt a szerencséje… Ugyanis a Lőrinczi fivérek közül csak Kókát vitték be a rendőrségre.

– idézi fel a március 20-i szentgyörgyi eseményeket, amelyeknek egyik „főhőse” ugyanaz a Ioan Judea tartalékos ezredes volt, aki Marosvásárhely frontelnökeként egy nappal korábban tétlenül asszisztált a Sütő András szemének a kiverésénél. Kókát aztán átvitték Nagybányára, ahol szinte két évet ült. 1992. január 23-án hagyta el a bányai börtönt – 23 kilósan és egy maradandó súlyos betegséggel. Amikor arról kérdezem, mi hajtotta, hogy kiálljon a magyarok igazsága mellett, Kóka visszakérdez:

Szilveszter Kiss Péter március 19-én elindult a tető irányába, tizenhét esztendős lánya követte. „Apám hazajött, és mondta: baj van. Édesapám után én is kimentem a központba. Hajnali 5 óráig maradtam azokkal, akik őrködtünk az országúton” – vezet vissza az időben Szabó Magdolna. Sem ő, sem az apja nem keveredett semmiféle verekedésbe; ők csak álltak a strázsán. Néhány nap múlva az apját mégis behívatták a rendőrségre. Mindössze egy nyilatkozatra van szükség – mondták. Aztán el kellett telnie kilenc hónapnak, mire hazaengedték. „Naponta verték, kínozták a rendőrségen, majd a vásárhelyi börtönben. Ő soha nem panaszkodott. De a ruháiról le lehetett olvasni a bánásmódot. Akkor szusszanhatott fel, amikor a hat szentgyörgyi vádlott perét áthelyezték Nagybányára” – meséli a lánya. Szilveszter Kiss Péter 1990 vége felé, decemberben szabadult. Újabb megtorlásoktól tartva, a következő évben Magyarországra menekült. Azóta egyszer látogatott haza egy fél napra. Hajnalban érkezett, ebéd után távozott. Este a rendőrök már Szilveszterék portáján voltak, a férfit keresték. Ezek után már a lánya esküvőjére sem mert hazatérni. Politikai menedékjogot kért. Mire megkapta volna, 1992-ben hirtelen elhunyt. „Mindössze 47 esztendős volt, és nem betegeskedett. Szívinfarktus végzett vele. Meg a tudat, hogy ártatlanul kellett szenvednie” – mondja ma is Marosszentgyörgyön élő lánya. Hozzáteszi, nem is bánja, nem is szégyelli, hogy bő három évtizeddel ezelőtt kiment a tetőre. Ha a helyzet megkövetelné, most is ugyanúgy cselekedne.

Szabadulása után a hat marosszentgyörgyi férfinek nem volt akire számítania családján kívül. A csúcspolitikum általában a kerek évfordulókon „tűzte a kalapjára” 1990 márciusának áldozatait – közülük is jobbára a pogromban elhunytakat vagy az agyonmediatizált Cseresznyés Pált. A többieknek, bár nevük és hollétük ismert volt, egy-egy fél szájjal kimondott gratulációnál több nemigen jutott.

– szól elismerően a közösség lelki és szellemi vezetőiről, Baricz Lajosról, Sófalvi Szabolcsról és Birtalan Istvánról Kóka. Szavait a sorstárs Szilveszter Kiss Péter lánya is meg tudja erősíteni. Mint mondja, az RMDSZ számára a családjuk csak akkor létezik, amikor tagságdíjat kell fizetni.

Puczi Béla Magyarországon érezte meg, milyen kitaszított cigánynak lenni. Amikor az anyaországba menekült, már nem márciusi hősként, hanem román cigányként tekintettek rá.

Budapesti ismerősei arról meséltek, mennyire szégyellte magát, hogy sok más menekülttől eltérően ő nem tudja anyagilag segíteni a család otthon maradt tagjait. Bár tapasztalt építész volt, aki még a kommunizmus éveiben huzamos ideig Líbiában vendégmunkásként dolgozott, Magyarországon nemigen jutott kereseti lehetőséghez. Hosszas hányattatás után, 2009-ben hajléktalanként halt meg Pesten. Puczi az utókortól sem kapta meg a kellő megbecsülést. Amikor a romák több szervezete emléktáblát szeretett volna állítani a Nyugati pályaudvaron, ott, ahol Puczi élete utolsó éveit tengette, a MÁV vezetősége határozottan elutasította a kezdeményezést. Az állami vasúti társaság mindössze Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és más befolyásos politikusok közbenjárására változtatta meg álláspontját.

Ez az egyik oka annak, hogy sokakat meglep, ha Erdélyben valakinek eszébe jut, hogy emléket állítson a meghurcolt szentgyörgyi cigányoknak és magyaroknak. Akik közül Lőrinczen, Szilágyi Kisen és Puczin kívül Tóth Árpádot, Sütő Józsefet és Szilágyi Józsefet is börtönbe vetettek. Az emlékmű felállításával a polgármester egyik régi álma válik valóra. Sófalvi Szabolcs úgy érzi, az utókor tartozik azoknak a marosszentgyörgyieknek, akik hősiesen próbálták védeni a falujukat és a közeli Marosvásárhelyt, amiért a román hatalom a későbbiekben meghurcolta, megalázta, megtörte őket. „A cél, hogy az emlékmű mindenkit arra emlékeztessen: az 1990 márciusához hasonló eseménynek többet nem szabad előfordulnia! Nem egymás ellen, hanem összefogva, békében kell élnünk egymással. A talapzaton a Sütő András-idézet is erre emlékeztet, amely így szól: »az én reményem a szót értésé!«” – hangsúlyozza az elöljáró.