Nem verseng a kínai tömegáruval a kovácsmester, aki „lelket ad” több száz évet kibíró tárgyainak

Fújtatóval, kalapáccsal mutatja be a valamikor köznapinak számító, ma már kihalófélben lévő, az ifjú generációk számára biztosan kuriózumnak számító kovácsmesterséget erdélyi, magyarországi településeken, városnapokon, folkrendezvényeken a Székelyudvarhely melletti Homoródalmásról érkezett Simó Márton, valamint a csíkszeredai Szén Mátyás.

Alig tudja a mai ember, mit csinál a kovács

A néprajz-muzeológusi végzettségű Simó Márton – aki a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte a néprajz szakot, aztán Debrecenben muzeológusi szakreferensnek tanult – elmondta, vannak barátaik, akik tradicionális mesterségekkel foglalkoznak, velük együtt azon dolgoznak, hogy egyesületté váljanak.

Szén Mátyás és Simó Márton egyébként nemcsak erdélyi és magyarországi rendezvényeken, de számos európai országban is megfordult már, hogy bemutassa az érdeklődőknek, miként is dolgozik a hagyományos módszerrel eszközöket készítő kovács.

Középkori és kora újkori, úgynevezett újrajátszó – azaz a régi századok tevékenységeit felelevenítő – fesztiválokon, múzeumokban, gyerekfoglalkozásokon mutatják be mesterségüket,

többek közt visszajáró vendégei az udvarhelyi Míves Emberek Sokadalmának, a gyergyói EgyFesztnek, a mikházi római kori fesztiválnak. Az Erdélyi Szabadkaraván Kovácsműhely működtetőiként szívesen elfogadnak más meghívásokat is.

Bár a magyar nyelvterületen talán a Kovács vezetéknév az egyik leggyakoribb, a mai ember már alig-alig tudja, mit, hogyan is készít a kovács.

Hozzátette, a mezőgazdasághoz, a hadi iparhoz, az útügyhöz is szerszámokra, eszközökre volt szükség, és ennek a legfejlettebb megmunkálási folyamata a kovácsműhelyekben zajlott, ezért nagyon sok kovács volt: egy faluban 4-5 is működött. „Most már kovácsműhely alig van, iroda viszont már mindenütt van. Így alakult a világ” – mondta Simó Márton.

Grillező rács, ruhafogas, gyertyatartó és társaik

Rámutatott, a fiatalok, de az idősebbek közül is sokan manapság legtöbbször azt sem tudják, mi a mesterség lényege, de a bemutatókon a kicsik is élénk érdeklődést mutatnak a kovácsolás iránt. Simó Márton azt mondta, abban bízik, hogy minden rendezvényen legalább egy olyan érdeklődőt bevonzanak, akiben igényt teremtenek a szépre, a jóra, esetleg a kézműves mesterségekre.

„A mi társulásunknak az a lényege, hogy olyan dolgokat bemutatni a közönségnek, amivel a mindennapi ember nem találkozik a hétköznapokban: van a barátaink közt csontfaragó, fafaragó, van, aki textilműhelyben növényi festéssel, szövéssel, fonással foglalkozik, van, aki középkori festményeket alkot újra.

akivel a Kolozsváron gyermeknap alkalmával szervezett eseményen beszélgettünk. Mint mondta, ha az idősebbek az unokákat is bevonják a kovácsmesterség megtekintésébe, lesz egy valós képük arról hogy miről is szól ez a mesterség.

A bemutatón természetesen meg lehetett tekinteni azokat a tradicionális technikával készített tárgyakat is, amik a kovács keze alól kerülnek ki: többek közt

sütő- vagy grillező rácsot, húsforgató villákat, bográcsakasztó-, kolbász- vagy teafű-akasztó-kampókat, késeket, kertkapura való tolózárat, kapatisztítót, fokost, ruhafogast, gyertyatartókat, sörnyitókat.

Simó Márton elmondta, készítenek a modern szemléletnek, életmódnak megfelelő tárgyakat is, de mindenik tárgynak igyekeznek valamilyen archaikus funkciót adni, vagy olyan motívumot visznek bele, ami visszacsatol a múltba. Például a sörnyitón vagy a sártisztítón nap-és holdminták, növényi motívumok, búzavirágminták láthatóak.

A kézműves terméknek lelke van

Kérdésünkre, hogy a kovácsmester manapság, a tömegipari termékek dominanciájának korában meg tud-e élni, Simó Márton elmondta, igen. „Nem akkora az igény a kovácsolt termékek iránt, mint mondjuk száz vagy kétszáz éve, amikor ez volt a csúcstechnológia.

„Otthon nem kézi fújtatással, hanem motoros fújtatóval dolgozunk, de nem használunk modern gépeket, marót, esztergát, stb, hanem teljesen kézi munkával készítjük a használati tárgyakat” – mondta a fiatal kovács.

Hozzátette, a kézművesség mellett az archaikus mesterségeket próbálják „lélegeztetőgépen tartani”. A szemmel láthatóan régi fújtatóról Simó Márton elmondta, Zetelakán vásárolta meg egy családi hagyatékból, ahol a fújtató több generációt szolgált ki, a kovácsok utódai pedig eladták.

Ez a fújtató típus kétkamrás, csőrös fújtató, a bemutatott modell Budapesten készült az 1800-as évek közepétől: ott a körúton működött egy manufaktúra, amely csak ilyen fújtatókat gyártott.

Csíkszeredától New Jersey-ig kalapált

A fiatal kovács kérdésünkre azt is elmondta, hogy az ő családjában nem volt kovács, neki más úton-módon, az alapoktól kellett megtanulnia a mesterséget.

Magyarországon Kocsy Mártontól, Csíkszeredában Nagy István Gábortól tanult, majd Nyugat-Európában – Dániában és Ausztriában – , de az Egyesült Államokban, New Jersey-ben is kalapált már.

„Véletlenül lettem kovács. Történelmi újrajátszással, középkori játékokkal foglalkozom már tizenvalahány éve, és egyszer csak szembe jött a kovácsmesterség. Végzettségemet tekintve néprajz-muzeológus vagyok, a végzettségemhez a legközelebb álló tevékenységem, amikor múzeumoknak készítek rekonstrukciókat vagy restaurálok – például ki kell egészíteni egy már meglévő, az „idő vasfoga” által kikezdett tárgyat” – mondta el a kovács. Arra is kitért, hogy húsz évvel ezelőtt, az ő gyerekkorában még a falujában, Homoródalmáson két kovács dolgozott, most csak ő.

A régi mesterek kiöregedtek, kihaltak, és kevés az utánpótlás. Simó Márton azt mondta, egy kovácsnak keményen kell dolgozni, ez nem az a típusú munka, ahol lazsálni lehet.

Azt is kifejtette kérdésünkre, hogy a kovácsolás megnevezés egy nagyon nagy kézműipari ágat fed le: vannak patkolókovácsok, létezik fegyverkovács, páncélkovács, mezőgazdasági kovács, ipari kovács, és ezeknek a mesterségeknek is vannak „leágazásai”. „Például én nem tudnék megpatkolni egy lovat, de valószínűleg a patkolókovács sem tud gótikus díszítésű kerítéseket készíteni” – mutatott rá Simó Márton.

Amíg lesz kereslet, kínálat is lesz

A kihalófélben lévő vagy már kihalt mesterségeket igyekeznek dokumentumfilmekkel, kiadványok megjelentetésével, vagy akár bemutatókkal visszahozni a köztudatba.

Kérdésünkre a néprajz-muzeológus azt mondta, hogy a kovácsmesterséggel az a helyzet, hogy

„Remélhetőleg mindig is lesz olyan réteg, aki erre odafigyel, aki meg tudja magának engedni a kézzel készített tárgyakat. És ameddig lesz kereslet, lesz kínálat is” – mondta a Simó Márton. Arra is kitért, azt nem tudni, hogy lehet-e ösztönözni az embereket arra, hogy saját termelőiktől kézzel készített termékeket vásároljanak, és így életben tartsák azokat a mesterségeket, amikre évezredek óta épül a társadalmunk.

A boltban kapható retesz egy hetet, a kovácsolt 200 évet tart

Arról is beszélt, hogy saját árait összeveti a boltokban kapható termékek áraival. „Kissé viccesnek tartom, hogy 20-30 százalékkal nagyobbak az én áraim a bolti, tömegtermelt áraknál, viszony a klientúrám mindig egy ember.

Hozzátette, ha az illető rendeltetésszerűen használja a kovácsolt tárgyat és nem hagyja el, akkor az a tárgy nem megy tönkre. „Pont úgy, ahogy ez a kétszáz éves fújtató nem ment tönkre – nekem nem kellett semmit javítanom rajta. Például egy pajtaajtó-reteszt 50 és 200 lej között lehet kapni, lemezből készülnek, és az élettartamuk egy ólban, ahol az állatok nekifeszülnek, körülbelül egy hét. Viszont a kovácsolt retesz élettartama 200 év. És az általam készített nem is drágább sokkal, mint a bolti” – mondta el Simó Márton.