Nem szokványos szezonmunka a síoktatás – Erdélyi sítanárok szakma rejtelmeiről, a biztonság és a szórakozás ötvözéséről

Bár a síelés, sízés nem túl nagy történelemmel, hagyománnyal rendelkező sport és szabadidős tevékenység Romániában, illetve Erdélyben, napjainkban igencsak népszerű és felkapott. Sokan autodidakta módon vagy családi „segítséggel” sajátítják el a síelés alapjait, de egyre többen kérik szakember segítségét.

A brassói Kiss Eszter esetében családi örökség, „hozomány” a sízés szeretete, hiszen szülei mindketten síoktatóként dolgoztak Brassóban a születése előtti néhány télen, így mondhatni nem is volt választása: már két és fél éves korában „síre állították”. Elmondása szerint nem bánja, sőt örül, hogy így alakult az élete, az érettségi után az első dolga volt beiratkozni egy sítanártanfolyamra – azért is, hogy tudjon egy kis pénzt keresni, gyűjteni. Az idei szezon a nyolcadik, amikor oktat. Kiss Eszter jelezte, Romániában a sítanároknak van országos szövetségük (Asociația Monitorilor Profesioniști de Schi din România – AMPSR), és az szervez tanfolyamot több helyen is az országban, például Brassópojánában, ahol Kiss Eszter is végezte a képzést.

– részletezte tapasztalatait, hozzátéve, hogy a képzés után ő annál a „sísulinál” kezdett dolgozni, ahol elvégezte a képzést, de egyébként magánvállalkozóként is lehet oktatni.

„Én Pojánában dolgozom az Ana Ski & Snowboard Schoolnál, mely Romániában a legnagyobb iskola. A szezon az első rendesebb havazás után kezdődik, amikor elég vastag a hóréteg ahhoz, hogy a pályákat megfelelően elő tudják készíteni. És, hogy meddig tart? Amíg a hó tart. A tavaly május 3. volt az utolsó nap, de volt olyan szezon is, amelyiknek márciusban vége lett” – idézte fel. Kiss Eszter a munkája mellett egyetemen tanul – és néha nem könnyű az óráit összeegyeztetni a munkával.

– ismertette a síoktató. Bár nálunk ez idénymunka, vannak olyan oktatók, akik elmennek Új-Zélandra vagy épp Japánba oktatni, így számukra az év nagy részében „szezon” van. Eszterrel is előfordult, hogy meghosszabbította a szezont: a hazai tél után Ausztriába utazott gyerekeket oktatni.

Kiss Eszter tanítványai köre nagyon tág, a hároméves gyerekektől a „hatvanpluszos” felnőttekig, illetve a teljesen kezdőktől a haladókig, akiknek komoly technikai elemeket kell tanítani. Nagyon szeret kisgyerekekkel dolgozni, hiszen nekik nincsenek előzetes félelmeik, rossz beidegződéseik, tulajdonképpen félelemérzetük sincs, így ha elesnek, az oktató felsegíti őket, visszaállítja őket a lécre, és mennek is tovább.

„Én mindig arra fektetem a hangsúlyt, hogy szórakozzunk, nyilván játszani kell velük, hisz gyerekek, de azért mindenképp tanuljunk is. Pihenés közben hógolyózunk, havat varázsolunk, vagy ami épp nekik vagy nekem eszembe jut. És utána megint jöhet a munka része a dolognak, amikor tanulunk és szórakozunk egy időben. A felnőtteknél más, ott több elméletet kell magyarázni, félelmek, előítéletek, téves beidegződések leküzdésén kell dolgozni” – árulta el a szakember.

Az oktató azt is kiemelte, hogy

a sízésnél a sorrend a „safety, fun, skiing”, azaz biztonság, szórakozás, sízés, és ettől egy jó oktató sosem tágít.

„Aki órára jön, bármit is mondjon, leellenőrizzük a tudását. Nem azért, mert hitetlen Tamások vagyunk, hanem mert fel kell mérnünk a valós szintjét. És aszerint eldöntjük, hogy mi a következő lépés” – vázolta. A teljesen kezdőkkel lapos terepen kezdenek, ahol olyan gyakorlatokat kell végezni, amelyek sokaknak unalmasaknak tűnnek, de elengedhetetlenek. Az oktató szerint amikor a tanítvány először életében csúszik pár métert, és sikerült fékeznie, akkor látszik az arcán, hogy érzi, mennyire megérte a sok unalmas gyakorlat.

A felszerelés kapcsán Kiss Eszter elmondta, hogy a kezdőknek általában nincs felszerelésük, nem is feltétlenül ajánlott vagy indokolt, hogy legyen. Ők általában a kölcsönzőből bérelnek nekik megfelelő felszerelést. Akik vásárolni akarnak, sokszor kérnek tanácsot. Ha a saját felszereléssel érkeznek, le kell ellenőrizni, hogy a kötés megfelelően legyen beállítva, biztonságos legyen.

– érzékeltette a szakma nehézségeit Kiss Eszter.

A székelykeresztúri Dobos Annamária a járvány kitörése óta oktat itthon, Erdélyben, addig főleg külföldi tapasztalatokat szerzett, elsősorban Franciaországban. Elmondása szerint ötéves kora óta sízik, a sport a szenvedélyévé vált az évek alatt. A síoktatást a turizmus irányából „közelítette meg”, hiszen az egyetem, illetve a mesteri után utazásszervezőként dolgozott, és mivel ő is kiutazott a csoportokkal Franciaországba, valamint mert kiderült, hogy jól sízik, hamar elkezdte ellesni az oktatóktól a szakma fortélyait. Abban a szezonban már oktatgatott nem hivatalosan, majd hazatérve elvégzett egy egyhetes képzést. Elmondása szerint

sajnos itthon csak a diploma számít, amit viszonylag könnyű megszerezni, nem a valódi tudás az érték.

Dobos Annamária szerint a kollégáktól szerzett tudás, az, amit autodidakta módon, valamint amit a saját tapasztalataiból tanult, sokkal többet segített, mint a „papírt adó képzés”. Oktat felnőtteket és gyerekeket is, utóbbiaknál maga tapasztalta ki, hogy fontos a játék és a jókedv, így egy tehénfejes sapkában tanítja őket, gyakran énekelve. Külföldön gyakran oktatott csoportokat, mivel alapból sok csoport érkezik egy-egy üdülőhelyre, ám itthon gyakoribb az egyéni oktatás.

Az oktató azt is kiemelte, hogy a nyugat-európai pályákon határozottan jobbak a lehetőségek oktatni: minden síterepen találni kezdők számára, abszolút hozzá nem értők számára kialakított részt is, de nálunk ez viszonylag ritka. „Oldalt, a pálya mellett az oktatók megtalálják azokat a kis foltokat, ahol a tanítvány biztonságosan meg tudja tenni az első lépéseket, de nagyon szűkek ezek a helyek. Pont ezért az első egy-két óra nehéz. Amikor már meg tud állni, arra már van pálya – szép lassan lecsörgedezni van lehetőség” – emelte ki Dobos Annamária. Szerinte

aki órákat vesz, az felelősségteljesen viszonyul a sporthoz, hallgat az oktatóra, sisakot visel, vigyáz a többiekre, de sajnos a hazai pályákon ez általában nem mondható el.

Dobos Annamáriának is az a tapasztalata, hogy a síoktatás egy szezonmunka – bár ismer olyan oktatót is, aki az északi félteke szezonja után Argentínában folytatja a munkát. Szerinte a kapcsolatokon is múlik, hogy valaki meg tudja-e hosszabbítani a saját szezonját, és az itthoni tél végével még pár hetet külföldön is tud oktatni. Dobos Annamária egyébként túrákat is vezet, amelyekre már haladók jelentkezhetnek, ezek pedig nagyszerű alkalmak a hazai tájak felfedezésére.