Fotó: MTI
2009. október 23., 10:102009. október 23., 10:10
Mi volt az 1956-os forradalom szerepe a rendszerváltozásban, mit hozott a változás az ötvenhatosok életében? Az ötvenhatosok és a rendszerváltás kapcsolatát a személyes emlékeken keresztül mutatja be egy most megjelent könyv, amely a budapesti ’56-os Intézet Oral History Archívumának életútinterjúi alapján készült el. A könyv szerzője Molnár Adrienne, címe 89:56. Ötvenhatosok a rendszerváltásról.
Az Oral History Archívum életútinterjúiból Nagy Piroska 1988–89-es fényképeivel. Az elmúlt húsz évében készült több mint hatszáz életútinterjúból 89-et kiválogató Molnár Adrienne szerint a személyes emlékezetben 1988–89 a szabadság (újra)megtapasztalásának korszaka: „A június 16-i gyászszertartás a forradalom és az ötvenhatos elítéltek rehabilitálását, ugyanakkor a Kádár-rendszer végét jelentette. Az eufória rövid ideig tartott, a békés átmenetet a politikai pártok és a civil szervezetek közti konfliktusok, méltatlan csatározások követték. 1989. június 16. nagyon jelentős szerepet játszott ugyan a rendszerváltásban, de nem vált a változás sarokpontjává.”
A kötetben megszólaló emberek közül vannak, akik felnőttként, mások gyerekként szereztek élményeket a forradalom napjaiban, vannak, akik maguk nem emlékezhetnek ugyan ’56 őszének történéseire, de szüleik tettei, majd a forradalom leverését követő megtorlás az életüket alapvetően meghatározta. Az emlékezők között vannak a forradalom leverése után szabadságvesztésre ítéltek, munkahelyüktől megfosztottak, emigrációba menekültek – és kivégzett vagy bebörtönzött ötvenhatosok évtizedeken át diszkriminált hozzátartozói is.
Megszólalnak néhányan a Kádár-rendszer ellenzékéhez tartozók közül, és olyanok is, akik akkor a hatalmat képviselték. Molnár Adrienne szerint személyes emlékezetük közös pontja, hogy az 1956 őszén történteket mindig is forradalomnak tartották. Közös volt az az igényük is, hogy a megtorlás során kivégzetteket méltóképpen el kell temetni, ezért június 16-át, Nagy Imre és mártírtársai temetését a magyar történelem katartikus pillanatának tartják.
A virtuális beszélgetés résztvevői felidézik a húsz évvel ezelőtti eseményeket, az euforikus hónapok hangulatát, még erős és lassan oldódó félelmeiket, bontakozó reményeiket, csalódásaikat, örömeiket, a szabadság hosszú idő után először megtapasztalt mámorító érzését, a titokban elföldelt kivégzettek felkutatását, megrendítő exhumálásukat, tényleges vagy jelképes eltemetésük és 1989. június 16. katartikus hatását. Bepillanthatunk a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alakulásának részleteibe, a hatalommal folytatott politikai harcuk fordulataiba, eredményeibe és kudarcaiba – végül az ötvenhatosok között folyó lehangoló csatározásokba, csalódásaikba, megkeseredettségükbe.
A kiválasztott interjúk közül néhány 1989 elején készült – amikor a politikai harc kimenetele még kétséges volt –, rájuk a reményteli várakozás, az elbeszéléssel egyidejű eseményekre való reflektálás jellemző. Az egy-két, vagy akár húsz évvel későbbiek már eltávolodva, az azóta szerzett ismereteket, utólag megformált véleményeket is beépítve szelektálnak, értékelnek, magyaráznak. Az emlékmozaikok hol kiegészítik egymást, hol vitába keverednek, továbbgördítik a történetet, vagy visszalépnek az időben, hogy aztán egy-egy asszociáció trambulinjáról évtizedeket ugorjanak a jövőbe, majd újra vissza, a történet vagy az elbeszélés idejébe.
Az ötvenhatosokat több kérdés is megosztotta: kérdés volt például, hogy 1989. június 16-án szabad volt-e a ravatalhoz engedni a pártállam vezetőit. A másik a kárpótlás és az ötvenhatosok megbecsültségének kérdése. Sokan csalódtak, mert helyzetük nem változott jelentősen. Molnár Adrienne szerint „csalódás leginkább a vidéken élő, családos, szakképzetlen munkásoknál jelentkezett.
Nekik a Kádár-korszakban nem vagy csak korlátozottan sikerült visszailleszkedniük a társadalomba. A fővárosi értelmiségieknek vagy a fiatalon szabadult, mobilabb szakmunkásoknak könnyebben ment. Ők főként a jogi és erkölcsi rehabilitációért küzdöttek, és azt meg is kapták.
Közülük többen kerültek megbecsült funkcióba a kilencvenes évek elején.” 1988 volt a Kádár-korszak utolsó kitöltött esztendeje, ugyanakkor a rendszerváltó folyamat kezdőéve, januártól decemberig a változások a rendszer szinte minden pillérét megrendítették. Az 1956-os forradalom kádári értelmezését, amely a rendszer kvázi legitimitását adta, az ellenzék egyre nyíltabban kérdőjelezte meg: álláspontjuk szerint ’56 újraértelmezése nélkül elképzelhetetlen érdemi politikai változás. A szamizdatokban mind több rendszerkritikai írás látott napvilágot, és szaporodtak a nyilvános viták is.
A hatalom csak 1989 elején változtatta meg harminc évvel korábban kinyilatkoztatott forradalomértékelését, de a „temetetlen holtak” kérdésében már 88 nyarán engedett. A tabuk helyét az emlékezés és a múltfeltárás sürgető kényszere vette át. A májusban megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) rehabilitációs és kegyeleti követelésekkel lépett fel, a történeti kutatások szükségességét hangoztatta. A hatalom első reakciója az elutasítás volt, ám közben a Belügyminisztérium – a pártvezetés kezdeményezésére – titokban elindította a Nagy Imre-perben kivégzettek sírhelyének felkutatását.
Januárban még betiltották Ember Judit Menedékjog című dokumentumfilmjét, amely a jugoszláv követségről elrabolt és Romániába hurcolt Nagy Imre-csoport sorsát dolgozta fel, október 23-án azonban – noha nyilvános megünneplését meghiúsították – már nem akadályozták meg, hogy a Jurta Színházban a forradalom kitörésének napjáról maguk az érintettek emlékezzenek meg, decemberben pedig az Igazságügy-minisztériumban fogadták a Nagy Imre-perben kivégzettek hozzátartozóit, hogy az addigi folyamatos elutasítások és harminc év titkolózás után tárgyaljanak velük a földi maradványok kiadásáról.
Egyre jobban érződött, hogy a hatalom elbizonytalanodik, s bár időnként próbált erőt mutatni, mind többen csatlakoztak a korábbi években létrejött és ekkorra megerősödött ellenzéki csoportokhoz, az általuk szervezett megmozdulásokhoz. Március 15-én, június 16-án és október 23-án az ellenzéki rendezvények több helyszínére is mozgósították a rendőrséget, és október 23-án a Batthyány téren csak a TIB egyik vezetőjének néhány perces beszéde akadályozta meg a tüntetők elleni rendőri beavatkozást. De nem léptek közbe a bős–nagymarosi vízlépcső megépítésének osztrák támogatása és a romániai falurombolás elleni tüntetésen sem.
Az 1988-ban elindult folyamat 1989-ben feltartóztathatatlanná vált, az MSZMP vezetői nem tudták visszaverni a többfrontos támadást. Engedtek a temetetlen holtak, a forradalom értékelése, a nyilvánosság, a gyülekezési és egyesülési jog, a többpártrendszer, a sztrájkjog, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok, a nyugati határzár, a határon túl élő magyarok és a Kádár-rendszer sok más tabujának kérdésében. 1989. január 26-án a kormány jóváhagyta Nagy Imréék eltemetésének tervét, január 28-án Pozsgay Imre rádiónyilatkozatban jelentette be, hogy az általa vezetett munkabizottság történelmi albizottsága úgy értékelte, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le.
Március 29-én a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában a nyilvánosság kizárásával megkezdődött Nagy Imre és mártírtársai kihantolása, de az eseményről a sajtó folyamatosan tudósított. Február 22-én törölték az állami ünnepek sorából november 7-ét, és elrendelték a koncepciós perek felülvizsgálatát, májusban az Igazságügy-minisztérium közzétette az 1956. december 20. és 1961. december 13. között a bíróságok által halálra ítélt és kivégzett személyek – a büntetés-végrehajtás adatai és a bírósági iratok alapján összeállított – névsorát.
A Minisztertanács június 14-i nyilatkozatában kegyelettel emlékezik Nagy Imrére és sorstársaira, az „1956-os népfelkelés és nemzeti tragédia valamennyi áldozatára”, osztozik a hozzátartozók gyászában. Az egész nemzet fejet hajtott ’56 mártírjai előtt. A tiszteletadásban részt vettek a diplomáciai testületek, a magyarországi egyházak képviselői és számos ország vezető politikusai.
Három évtizeddel ezelőtt még közel húsz perc állt rendelkezésre ahhoz, hogy valaki kimeneküljön egy háztűzből, ma már csak 3-4 perc maradt erre, mert az otthonok többsége szintetikus anyagokkal van tele. Kacsó István tűzoltóparancsnokkal beszélgettünk.
A tárcavezető szerint az állami sóvállalat (Salrom) vezetősége részéről nincs törekvés a helyzet valódi megoldására, a rengeteg állami pénz ellenére lassú a munkavégzés és műszakilag helytelen megoldásokat választottak.
Megkezdik a Kis-Küküllő vizének a sótalanítását – döntötte el szombaton az Országos Vészhelyzeti Bizottság. Hosszabb távon pedig új vízellátási lehetőségeket keresnek, hogy a Maros megyei települések ne legyenek kiszolgáltatva a Korond-patak vizének.
A Maros megyei katasztrófavédelmi felügyelőség június 12–26. között 12 841 300 liter vizet osztott szét azokon a településeken, amelyeken a Kis-Küküllő vizének megnövekedett sótartalma miatt vészhelyzetet rendeltek el.
„Politikai jelentéstartalommal bíró lépésnek” tekinti az RMDSZ, hogy továbbra sem térhet vissza hivatalába Soós Zoltán, Marosvásárhely korrupcióval gyanúsított polgármestere.
Több mint 9000 nyolcadik osztályt végzett diák vett részt pénteken a kisebbségek anyanyelv és irodalom írásbeli vizsgáján – tájékoztatott az oktatási minisztérium.
Közel hat évvel ezelőtt újították fel az ópálosi szivattyúállomást, amellyel több ezer hektár termőföldet lehetne öntözni Arad megyében, de a berendezés csak néhány hónapig működött, mert a Marosból a csatornába szivattyúzott víz elszivárgott.
Nicușor Dan államfő hétfőre összehívta a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) ülését.
Viharos, zivataros időjárásra figyelmeztető előrejelzéseket bocsátott ki pénteken az Országos Meteorológiai Szolgálat.
Bihar megye az elmúlt években felismerte, hogy az egyik legnagyobb természeti erőforrása – a termálvíz – jóval több lehetőséget rejt magában, mint amit eddig kihasználtak.