Fotó: A szerző felvétele
2009. március 09., 08:492009. március 09., 08:49
Országszerte március 3. hajnalán a végrehajtó fegyveres csoportok – melyek élén pártaktivista állt – a fekete listán szereplő családokat rajtaütésszerűen meglepték, álmukból felverték és közölték velük, hogy a 83-as számú rendelet utasításai értelmében el kell hagyniuk lakhelyüket. Az otthonuk feladására kényszerítetteket egy szál ruhában a nagyobb városok milíciájára szállították, majd néhány nap múlva kényszerlakhelyre küldték.
Nagyon sokukat Dobrudzsába, a Duna-deltába deportálták, a szerencsésebbek viszont az ország belsejébe, Marosvásárhelyre vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek. Különösképpen azokkal volt „kegyes” a hatalom, akik a nyugati határ mentén éltek. A kommunista vezetés attól félt, hogy elkeseredésükben szökést próbálnak megkísérelni.
A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, ami a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítése volt. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy a korábban bejutottakat egyik napról a másikra kirúgták.
A kitelepítetteknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlászugok vagy vályogkunyhók jutottak lakásként. A legiszonyatosabb körülmények azokra vártak, akiket Dobrudzsába száműztek kényszermunkára.
Tófalvi Zoltán publicista és történész az írástudók szerepvállalását kifogásolja a hatvan évvel ezelőtti események kapcsán. Mint kifejtette, számára teljesen érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve, miért lát oly kevés hiteles írás, dokumentum napvilágot a teljes magyarságot érintő tragédiáról. Pozitív példaként Beczási Istvánt említette, akinek ’89 után volt ereje és bátorsága papírra vetni mindazt a borzalmat, amit 1949-től errefelé megélt. „Minél több ilyen írásnak, ilyen könyvnek kellene születnie, különben néhány évtized múlva feledésbe merül minden” – hangsúlyozta Tófalvi, aki közíróként maga is számos tévériportban és újságcikkben foglalkozott a témával, újabban pedig egy kötetre való dokumentáció összegyűjtésén fáradozik. Ami a letűnt korszak alkotóit illeti, Tófalvi elítélően szólt Nagy Istvánról és Kovács Györgyről, akik írásaikban, verseikben Sztálint és a nemességet kisemmiző rendszert dicsőítették. |
Azonban nemcsak a földönfutóvá tett családok, hanem Erdély építészeti örökségét képező kastélyaik, udvarházaik is a kommunista rendszer áldozataivá váltak. A kitelepítéseket követően rövid időn belül a gazda nélkül maradt épületek is kíméletlen fosztogatások célpontjaivá váltak. A rendszer emberei irányította akciókban a könyvek zömét máglyára vetették, az épületek berendezéseit pedig széthordták.
Egy-egy értékesebb tárgy azóta is a volt pártaktivisták nappaliját ékesíti, más műalkotások pedig, jó pénzért, külföldön leltek gazdára. Jobb esetben az is előfordult, hogy a jogos tulajdonos, évtizedek után, műkincsekkel csencselő kalapos cigányoktól vásárolta vissza a családi ereklyéket. Az értékes bútorzat egy része ma is megtalálható különböző vidéki polgármesteri hivatalokban, volt téesz-épületekben.
A kastélyok, udvarházak többsége a mai napig az államosítást követő garázdálkodások esetenként visszafordíthatatlannak látszó jeleit viseli magán. A túlélésre azoknak az ingatlanoknak volt nagyobb esélyük, amelyekbe a hatalom saját intézményeit telepítette. A kórházak, kisegítőiskolák, öregotthonok, falusi néptanácsok vagy mezőgazdasági egységek egytől egyig rajta hagyták „ujjlenyomataikat” az épületeken, de haszonélvezőik legalább gondoskodtak arról, hogy a tetőzet ne omoljon be, a falak ne dőljenek össze. A pusztulás 1990 után szemmel láthatóan felgyorsult.
Az egykori úri családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla szerint bármennyire is furcsa, de a hatvan évvel ezelőtti kisemmizéseknek pozitív hordaléka is volt: a lakosság összefogása. Mint mondja, az emberek többsége rokonszenvvel viseltetett a földönfutóvá tett nemesek iránt. Az érintettek többsége a mai napig hálával emlékszik azokra a családokra, akik helyet szorítottak számukra lakásukban, a régi birtokról élelmet hozó falusiakra, a családi ereklyéket őrző papokra, a kiszolgáltatottakat oltalmukba fogadó orvosokra.
Haller szerint az állami vállalatokban akadtak olyan emberséges káderesek is, akik nem tették azonnal az utcára az „osztályellenséget”. A rendszerrel való dacolás ellenére a bárók, grófok, földesurak többségének sokáig mégis a lehető legmegalázóbb munkával kellett biztosítania megélhetését. Egy 1990 után készült nyilvántartás szerint az erdélyi magyar arisztokrácia tagjai között voltak mészégetők, takarítónők, cipőjavítók, edényfoltozók, éjjeli őrök. De a rájuk erőszakolt mesterségek lajstromán ezeknél is elképesztőbbeket találni. Akadt olyan nemes, akinek tyúkkopasztásból kellett megélnie, de olyan is, akit csak egér- és patkányirtónak alkalmaztak.
„Ha magunk elé képzeljük a szüleink mellett dolgozó, többnyire nehéz sorsú embereket és a bennük lassan megszülető, de annál értékesebb megbecsülést, megfogalmazódik bennünk a gondolat: a bolsevik rendszer, ha visszamenőleg hitelesíteni akarta volna a vidéki nemességet, ország-világ előtt felmutatni a kvalitásokat, amelyek nevében évszázadokon át vezető szerepet vállalt a társadalomban, sem tehetett volna egyebet, mint amit tett. Az emberek ugyanis inkább hittek a szemüknek, mint az ideológiának” – állapítja meg keserű humorral Haller Béla. Ennek ellenére – vallja a Castellum vezetője – a szenvedők meg kell, hogy bocsássanak az ellenük vétkezőknek.
A Tisza család erdélyi ágának birtokai a Bihar megyei Erdőgyarak községben voltak. Innen „emelték ki” Tisza Kálmán szüleit és testvérbátyját. Édesanyja éppen vele volt várandós. „Az 1949-es kitelepítés évében, immár kényszerlakhelyen születtem, és évtizedekig a saját bőrömön tapasztaltam azokat az igazságtalanságokat, amelyeket a jogtipró, embertelen kommunista rezsim alatt a családommal szemben elkövettek. Ezek a szomorú események, maradandó nyomot hagytak bennem.
Ha egy mondatban kellene jellemeznem szüleim kitelepítésének rám vonatkozó hatását, annyit mondhatnék, hogy elvették a gyermekéveimet, tönkretették ifjúságomat” – sommázza kitelepítéssel kapcsolatos érzelmeit a Marosvásárhelyen élő férfi. Tisza Kálmán úgy emlékszik, mindössze három-négy éves lehetett, amikor egy jobb sorsú szomszéd néni felvilágosította, hogy a szülei és a testvére nem éltek mindig ilyen szegénységben.
„Tudod, kisfiam – fordult hozzám – az apukád gróf volt, sok iskolát végzett, s látod, mégis napszámosként kell dolgoznia, ezért laktok ti kalibában... Akkoriban nem értettem minden szót, így hát megszeppenve, mondhatni szégyenkezve, köszönés nélkül hazarohantam, hogy mielőbb elmeséljem a hallottakat. Mivel szüleim rendszerint csak sötétedéskor kerültek haza a munkából, már ha időnként akadt munkájuk, csak másnap kérdezhettem meg édesapámat, hogy mit is jelent az a szó, hogy gróf, és tényleg igaz-e, hogy ő gróf volt? Csak annyit mondott, hogy valóban az volt, de már nem az, és majd, ha nagyobb leszek, elmeséli a dolgokat. Aztán jó ideig feledésbe is merült az otthoni felvilágosítás folytatása, noha kisgyerekként nemegyszer szemtanúja voltam azoknak a házkutatásoknak, amelyekkel gyakorta zaklatták családunkat és még a Bibliánktól is megfosztottak” – idézi fel gyerekkorát Tisza Kálmán. Mint mondja, elemista korában, az iskolában hallott először apja úgymond „kizsákmányoló” voltáról és azon „nagy bűnéről”, hogy grófnak született.
A koholt vádak alapján 14 évi börtönbüntetésre ítélt apja 1964 márciusában amnesztiával szabadult. Édesanyja pedig a D. O.-s évek alatt a megfeszített munkába belebetegedett, hosszú időre munkaképtelenné vált, kórházba került. „Bátyám és én magunkra maradtunk, én pedig a csíksomlyói árvaházat is megjártam” – fűzi hozzá a gróf.
A Bánságból Marosvásárhelyre került Velicsek András is csak szülei elbeszélései alapján tudja feleleveníteni a ’49 koratavaszán történteket. Az akkor másfél éves gyereknek, anyjának és apjának a kilakoltatást vezénylő pártaktivista mindössze két pokrócot és két lepedőt engedélyezett magával vinni. „Nagysemlakról bevittek Temesvárra, onnan meg öt napon keresztül vonatoztattak Marosvásárhelyig. Egy darab sonkán és néhány szál kolbászon éltünk, amit még magunkkal hozhattunk” – mondja az 1947-ben született férfi. Velicsek csupán fél évszázad múlva, 1995-ben tért vissza ősei földdel egyenlővé tett birtokára. „Az udvarházunkból semmi nem maradt, teljesen széthordták. A nagyra nőtt fűben két téglát találtam. Ennyivel maradtam, mert kárpótlást a mai napig nem kaptam. A téglákat hazahoztam, otthonomban őrzöm” – meséli a férfi.
Ötvös József, az Erdélyi Református Egyházközség generális direktora a negyed évszázadra elítélt apósa sorsa révén nyert betekintést a meghurcolt nemesek és kulákok szenvedésébe. „Megkérdeztem tőle, mit tettek, hogy elvitték őket a Duna-csatornához? Ő harag nélkül válaszolt: Semmit, csak attól féltek, hogy teszünk valamit” – eleveníti fel a néhány évtizeddel ezelőtti párbeszédet a református lelkész. Megítélésében azért is ilyen tehetetlen ma az erdélyi magyar társadalom, mert hatvan évvel ezelőtt – és utána még többször – a politikai hatalmak megakadályozták, hogy népéért, hazájáért, családjáért, másokért valamit is tehessen.
Ötvös szerint a kommunista totalitárius rendszer 1949-es intézkedése nemcsak a nemeseket semmizte ki, hanem az egész erdélyi társadalmat szegényebbé tette. „Hiába keresem a marosvásárhelyi Teleki Tékához, a kolozsvári Bánffy-palotához, az árokaljai Bethlen-kastélyhoz fogható ingatlanokat, ezekben az évtizedekben Erdély nem gazdagodhatott méltóképpen. A hiány látszik meg először az emlékező hatvan évből, és a hiány mindig fáj” – fejtegeti Ötvös József.
Szentkúti Éva hatesztendős volt, amikor azon a hírhedt március eleji éjszakán szüleivel, nagyszüleivel együtt kizsuppolták mezőmadarasi birtokukról. „A nagyszülőknél tartózkodtunk, mert a keresdi kastélyunkat télidőben nehéz volt kifűteni. Emlékszem, volt egy babakávéskészletem, amit azelőtt kaptam, karácsonyra. Magammal szerettem volna vinni, de a katonák nem engedték. Csak egy rend ruha és az ágynemű, így szólt a parancs.
Nem fogtam fel, hogy lényegében mi történik, csak azt tudom, hogy nagyon meg voltam ijedve. Hosszú évtizedekig, ha rendőrt vagy katonát láttam, mindig beleborzadtam” – idézi fel gyermekkora legkellemetlenebb emlékét a Marosvásárhelyen élő grófnő, akinek családja 1949 márciusa után is többször került az utcára. Előbb a nagyapa Bolyai utca 10. szám alatti ügyvédi irodájában húzódtak meg, onnan egy Kossuth utcai épületbe költöztették át a családot, amelynek illemhelyén a szomszédokkal kellett osztozkodniuk.
„A szemben lakó milicista erre a lakásra is szemet vetett, mondta is, hogy hamarosan az övé lesz. Állandó rettegésben éltünk, apánk alkalmi munkákból próbálta eltartani a családot, minket pedig bármikor kirúghatnak a lakásból, az iskolából” – meséli Szentkúti Éva. Szerinte nagyon szép a nemesi családokat tömörítő Castellum Alapítvány gondolata, miszerint a rendszer által kisemmizett és megalázott uraságok bocsássanak meg az ellenük vétkezőknek. „De meg lehet?” – kérdez vissza a grófnő.
Marosvásárhelyen kezdte meg erdélyi látogatását Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke, aki pénteken többek között felkereste a Teleki Tékát és megkoszorúzta a Bolyaiak és Sütő András sírját.
Augusztus elsején, pénteken megkezdte lelkészi szolgálatát Csíksomlyón Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány és az erdélyi gyermekotthon-hálózat alapítója. Böjte Csaba Tusnádfürdőről kerékpárral tette meg az utat Csíksomlyóig.
Halálos közlekedési baleset történt péntek délután Arad megyében, a megyeszékhelyhez közeli Zimándköz határában. A balesetben egy magyarországi kamionos és egy aradi nő volt érintett, utóbbi életét vesztette.
Egyre nagyobb területet hálóz be Romániában az e-SIGUR közúti ellenőrző- és bírságolórendszer, amely egyelőre mobil sebességmérők révén „szedi áldozatait”, viszont hamarosan több száz fix traffipaxot is kihelyeznek országszerte.
Kitiltották a Magyar Nemzet képviselőit a Tisza Párt erdélyi szervezetének nagyadorjáni táborából, miután megjelent a budapesti lap online felületén a pénteki megnyitóról írt tudósítás.
A békésen alvó, majd a hirtelen telefoncsörgésre felriadó, ettől még kissé öntudatlan nyugdíjas korosztályú személyeket vették „célkeresztbe” a csalók.
A hegyimentő-szolgálat egy „rendkívül fontos” szervezet, amellyel a belügyminisztérium katasztrófavédelmi főosztálya szorosan együttműködik, de a finanszírozása nem a központi hatóságok hatáskörébe tartozik – közölte Raed Arafat, a DSU vezetője.
Újraindult a forgalom a korszerűsített vasútvonalon Nagyvárad és a magyar határ között – közölte a Román Vasúttársaság (CFR) pénteken.
Túrázást és vadászatot kedvelő önkénteseket toborozna a rendőrség a Maros megyei Mezőméhesen elkövetett gyilkosság szökésben levő gyanúsítottjának kézre kerítésére – közölte az Europol rendőrszakszervezet Facebook-oldalán.
Konfliktus robbant ki a kolozsvári önkormányzatban, miután a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) frakciója szóvá tette, hogy az önkormányzat továbbra is fizetni akarja az önkorm&a