A felmérés kapcsán a 2007-ben megszűnt kötelező romániai sorkatonaság témáját is körüljártuk Péter László kolozsvári szociológussal, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatójával. A témában megkerestünk olyan személyt is, aki 1989 előtt volt katona, de fiatalok véleményére is kíváncsiak voltunk. Gazda Istvánt, a temesvári Új Évezred Református Központ lelkipásztorát az 1989 előtti katonasági élményeiről, valamint a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos véleményéről kérdeztük. Két egyetemistát is megkérdeztünk meglátásáról: Rokaly Balázs, a Sapietia EMTE fotó és filmszakának végzős hallgatója, valamint Müller Tibor, a BBTE történelem szakának másodéves hallgatója válaszolt kérdéseinkre.

Hozzátette, elkerülhetetlenné vált, hogy a konfliktus környezetében élő társadalmak hangosan is feltegyék maguknak – az egyelőre szerencsére csak elméleti jellegű – kulcskérdést, hogy mit tudnak tenni, ha akaratuk ellenére a fegyveres konfliktus kiterjed a térség többi országára.

Mint magyarázta, ebben a felvetésben szondázta az IRES a romániai felnőtt lakosságot március végén, amire Románia húsz éves NATO-tagsága adott konkrét apropót. A telefonos vizsgálat a kockázat-percepciók, a hadsereg általános állapotának értékelése, a NATO-val szembeni elvárások, illetve a biztonság-érzet és a hadsereg szerepvállalása témaköre mentén vizsgálta a percepciókat. „Az eredmények véleményem szerint hordoznak némi meglepetést. Mint várható volt, a felnőtt népesség esetében jelen van a reflektált aggodalom, hogy Románia közvetlenül is érintetté válhat a nyílt fegyveres konfliktusban: a megélhetési költségek (27%) és a szegénység (18%) után a háború kiterjedése (13%) képezi a személyekre leselkedő »félelmek térképének« csúcsát” – fejtette ki a szociológus.

Mint a felmérést a szociológus magyarázta, a NATO-val való többségi szolidaritás jegyében a népesség több mint fele (54%) támogatná, hogy Romániai fegyveresen is vegyen részt a konfliktusban, ha Oroszország NATO-tagállamot támadna meg.

Erőteljesen támogatja a társadalom, hogy korszerűsítsék a hadsereget

„Véleményem szerint meglepően magas azoknak a férfiaknak az aránya – a megkérdezett össznépesség 48 százaléka –, akik háborús esetben önkéntesen beállnának a hadseregbe: 38%! Csak 9% mondta, hogy elmenekülne az országból – a legtöbben (44%) itthon maradnának, de azért nem állnának be önkéntes katonának. A hadseregnek szánt költségek növelését a nagy többség támogatja – durván számolva négyből három személy –, s ezt a pénzt a haditechnika fejlesztésére szánná háromból két személy” – fejtette ki Péter László.

A társadalomkutató hozzátette, a NATO, mint szervezet ismertsége a felmérés szerint teljes (98%), támogatottsága maximális, Románia tagságát 81% helyesnek tartja, s ez garantált védettséget jelent. Átlagban nagyjából három ember gondolja a négyből, hogy a NATO szükség esetén megvéd, jobb fegyvereket jelent a seregnek, jobb szakmai felkészültséget biztosít és hasznos nemzetközi kapcsolatokat biztosít a román államnak. A felmérést elemezve Péter László arra is rámutatott, hogy mindezen előnyök lehetséges hátrányokkal járnak, ezek közül közül kiemelkedik az Oroszországgal való rossz viszony (a megkérdezettek 59% -a vélekedik így). Háromból két válaszadó – pontosabban 64% – gondolja úgy, hogy egyszer Ukrajnának NATO-taggá kell válnia. A szociológus azt is kiemelte, a közös védelem kérdése kapcsán tízből nyolc személy (82%) biztos abban, hogy a NATO szükség esetén megvédené Romániát, 79% helyesnek tartja, hogy az 5. NATO-cikkely szerint Románia katonákat küldjön a bajba jutott szövetséges ország megsegítésére.

Kisebbségi szempontból ez fontos, hiszen az atlantizmus számunkra indirekt módon egyfajta jogi garanciát is jelent. Még belegondolni is rossz, ha egy esetleges AUR-térnyerés mégis letérne erről az útról” – mutatott rá Péter László. Hozzátette, az összkép nyomán ugyanakkor az is körvonalazódik, hogy a többség nem gondolja azt, hogy Románia csupán „potyautasként” profitáljon a NATO-védernyő adta előnyökből, aztán „ha baj van, harcoljon más”. A szociológus megfogalmazása szerint az alapbeállítódások szintjén létezik egy kommunikációval és meggyőzéssel kiaknázható – vagyis növelhető – alappotenciál és diszpozíció, hogy a régóta rebesgetett hadsereg-reformot a közeljövőben kivitelezzék. „Meglepetés számomra, hogy a megkérdezett férfiak 38 százaléka spontánul azt nyilatkozta, hogy háború esetén vállalná az önkéntességet. Kisebb az ez iránt tanúsított ellenállás, mint gondoltam. Ez legitim alapként is szolgálhat bármilyen reform számára, ugyanakkor megoldaná azt a dilemmát is, hogy miként lehetne növelni – ha nem is a hadállományt –, de azok körét, akik veszély esetén legalább tudják, mit nem kell tenni, lehet rájuk számítani, elkerülve a kötelező sorkatonaság bevezetését. Ugyanis tény, hogy többségünknek fogalma sincsen, mit kellene tenni ilyen szerencsétlen esetben” – fejtette ki a szociológus. Arra is felhívta a figyelmet, hogy nagyon erős a hadsereg jobb felszerelésének és a kiadások növelésének a társadalmi támogatottsága, a válaszadók többsége érzi, hogy szükség van valamilyen fordulatra, ami hozzájárulhat a tényleges biztonság, illetve a biztonságérzet növeléséhez.

Oroszország minden rezsimben Románia ellensége volt valamiképpen

A szociológus arra is felhívta a figyelmet, hogy »tapintható« a látens félelem, egyfajta feszélyezettség érzékelhető a népesség körében. „Ez normális, de fontos, hogy ne csapjon át morális pánikba. Ehhez az is szükséges, hogy a média és különösképpen a politikai szereplők felelősen viselkedjenek. Összességében a romániai átlagpolgárok többsége a biztonság zálogát látja a NATO-ban, amit a hadseregen keresztül érzékel, ezért gyakorlatilag minden olyasmit támogat, ami a hadsereget segíti, és nagyon sokan attól sem zárkóznak el, hogy önkéntesnek álljanak, a lakossági ellenállás egy esetleges reformmal szemben kisebb, mint gondoltam” – mondta a szociológus. Mint kifejtette,

„A nemzetépítés során kialakított kollektív identitás lényeges eleme volt a Oroszországgal való szembenállás – az ötvenes évekre jellemző sztálinizált időszakot leszámítva. A rendszerváltás után a hadsereg lett az az intézmény, amiben a legtöbben megbíznak – az ortodox egyház és a titkosszolgálatok mellett. Az 1989-es forradalom nyomán alakult ki a köztudatban az kép, miszerint a »jó« hadsereg az antikommunista nép oldalán állt a rossz szekuritátéval szemben. A hivatalos történetírásban a román hadsereg nagy szerepet játszott az 1918-as egyesítésben – így mindennek van nacionalista alapja is” – fejtette ki Péter László. Mint mondta, felmerül a kérdés, hogy vajon a számok tükrében van-e esély arra, hogy a profi hadsereg mellé egy valamiféle önkéntességi alapon szervezett intézmény jöjjön létre. „Van esély. Viszont arra, hogy a kötelező sorkatonaságot egyhamar visszavezessék, pillanatnyilag nem sok esélyt látok. Sem hatékony, sem »fair« nem lenne, a rendszer sincsen erre felkészülve, népszavazáson most nem menne át. A kettős állampolgár fiatalok számára pedig kész katasztrófa lenne.

Szabálykövetés, kooperáció, románnyelv-tanulás – a hadsereg szocializációs közeget is jelentett

A szociológus kiemelte, az viszont szociológiai tény, hogy a hadsereg mint intézmény egyben szocializációs közeg is: nem csupán a tekintéllyel szembeni alapvető beállítódásokat, attitűdöket mélyíti, hanem a kooperációs és kölcsönös segítségnyújtás mechanizmusainak elsajátítására is alkalmas tanulási terep. „A szabálykövetés kialakításának tekintetében is fontos szerepet játszik, akárcsak az egyéni és kollektív felelősségérzet növelésében. Kisebbségi szempontból a román nyelvtanulás egyik kényszerű, de egyben hatékony közege volt a múltban, a többség számára pedig az etnikai-nyelvi másság közvetlen megtapasztalásának lehetősége. Persze azt is tudjuk, hogy a hadsereg a tradicionális hegemón maszkulin szerepek – sokszor nagyon is erőszakos – „cizellálásában” vállalt szerepet, miközben az értelmetlenség és megalázás színhelye, az emberi méltóság leépítésének és a másik ember dehumanizációjának gyakorlótere volt. Ilyen seregre manapság egyáltalán nincs szükségünk” – szögezte le Péter László. Kifejtette, a népesség felkészítése egy esetleges agresszió kezelésére azonban nem csupán kihívás, hanem egyben szükséglet is. „E tekintetben a társadalom nem kerülheti el, hogy a közeljövőben egy széleskörű dialógus mentén és a lehetséges megoldási javaslatok higgadt, nyugodt és racionális vitája révén valamilyen közös nevezőre jusson” – mondta a szociológus.

Mint mondta, eleinte utakat, sáncokat kellett ásniuk, gyakorlatilag kubikos munkáról volt szó: rettenetesen megdolgoztatták a katonákat, napi 12 órán át.

Szolidaritás és bajtársiasság a Duna-csatornánál

„Aztán a Duna csatornához vittek munkára. Nyilván ezt a fajta katonaságot, ami gyakorlatilag kényszermunka volt, senkinek nem kívánom, hogy átélje – ahogy mondani szokás, még az ellenségemnek se. Mindazonáltal a magam részéről valamiféle, bár pár hónapos katonai képzést helyeselnék, hiszen az megszoktatja az embert egyfajta fegyelemre, rendszerességre: mikor kell kelni, mikor kell feküdni, mikor lehet étkezni. Ugyanakkor a katonaság egy bizonyos fajta morálra is tanít, bajtársiassá teszi az embert” – ecsetelte Gazda István. Úgy fogalmazott, ez a fajta közeg nagyon sok mindenre megtanította, többek közt arra, hogy az egyes ember fontos lehet a másik ember számára. „Egykori katonatársaim közül akad olyan, akinek bár nyolc osztálya sincsen, most is tartjuk a kapcsolatot. Maga a nagybetűs Ember számított ebben a közegben. Olyan környezetben voltunk, ahol analfabéták, büntetett előéletűek is a társaink voltak, de kialakult egyfajta szolidaritás.

„A katonaságban átéltek nyomán én biztosan nem nézek le senkit, nem nézek felülről senkire, igyekszem megérteni bárkinek a gondjait, hiszen tudom, milyen közösen kínlódni, küzdeni – ezek a tapasztalatok emberségre tanítottak. Az egymásra utaltság, bajtársiasság, az egymás kisegítése, megbecsülése is fontos volt, ugyanakkor mindez túlélési ösztönöket szabadított fel” – összegzett Gazda István. Kérdésünkre, hogy miként látja a bajtársiasság, moralitás érvényesülését a fiatalabb nemzedékek esetében, a lelkipásztor úgy fogalmazott, manapság az emberek el vannak kényelmesedve. „Az tapasztalható a mai mentalitással kapcsolatban, hogy általában sok jogunk van, kötelességünk annál kevesebb. És közben hatalmasak az igényeink, amelyek messze meghaladják a lehetőségeinket, az emberek munkavállalás esetén is fanyalognak, válogatnak, kevés bennünk a lemondásra való képesség.

„Jól emlékszem, fizikai vonatkozásban sokszor rácsodálkoztam: erre is képes vagyok. De lelkileg is volt ilyen: alkalmazkodni kellett bizonyos körülményekhez, át kell vészelni a nehézségeket, túlélési technikát kellett alkalmazni” – emlékezett vissza Gazda István. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a katonaságnak másik fontos aspektusa volt, hogy székelyföldi magyar fiúként – hiszen Kovásznán nőtt fel – románul is megtanult. „Úgy érettségiztem, hogy egy normális mondatot nem tudtam románul elmondani. A katonaság egyik fontos pozitív hozadéka, hogy meg kellett tanulni a nyelvet – ami persze abban a közegben nem volt mentes trágár szavaktól. A másik lényeges, hasznos dolog volt, hogy azt érezhettük: mi magyarok egymásra vagyunk utalva és mindig kisegítjük egymást.

Huszonévesek: ráférne a fiatalokra a fegyelem, de a kötelező sorkatonaság nem indokolt

A huszonéves generációt képviselő fiataloknak is kíváncsiak voltunk a meglátására. Rokaly Balázs azt mondta, ha édesapját kérdezi „a régi kötelező katonaságról”, akkor kevés negatívumot hall tőle a témában. Mint részletezte, édesapja folyamatosan azt emeli ki, hogy az erdélyi magyar ember a katonaságban egy év alatt tökéletesen megtanult románul, és hogy a hadsereg nem csak nyelvtanulás terén hozott hasznot az akkori fiataloknak, hanem megtanították őket ott rendre és fegyelemre.

„Azt gondolom a legjobb megoldásnak, hogy az iskolákban kellene megismertetni a diákokkal a katonaság intézményét, akár előadásokat is lehetne tartani ezzel kapcsolatban – 8. osztályban nekünk is tartottak erről előadást. Így elég nagy lenne az esélye annak, hogy minden évfolyamból kikerüljön néhány olyan ember, akinek hajlandósága van az ilyesmire és végig is csinálja a katonaságot. Nekem volt olyan lányosztálytársam, aki nagyon szeretett volna elmenni katonának, de végül az egyetemet választotta. Manapság már egyre gyakoribb, hogy akár nők is vállalják az egy éves kiképzést. És mindig is lesznek olyanok, akik erre hajlandóak, rátermettek és könnyű szívvel végig tudják csinálni” – vélekedett Rokaly Balázs.

Úgy fogalmazott, nem valószínű, hogy szigorú parancsok kérdés nélküli követésére kiképzett fiatalok tömkelegére van leginkább szüksége ebben a pillanatban az országnak. „Véleményem szerint óvakodni kellene az efféle drasztikus lépésektől” – vélekedett Müller Tibor.