Szeretni és elengedni – hivatásos nevelőszülők idézték fel munkájuk örömteli és szívszaggató pillanatait az oltszemi találkozón

Bíró Blanka 2019. július 08., 09:25

Nem egyszerű hivatás, bárki nem is tudja elvégezni – vallják mindazok, akik ismerik a nevelőszülők testileg és lelkileg is embert próbáló munkáját. A hálózatban dolgozók hétvégén az oltszemi Mikó-kastély udvarán találkoztak, ahol köszönetet mondtak mindazoknak, akik vállalták ezt a fajta áldozathozatalt. A hivatásos nevelőszülők napján a gondozókon kívül olyan, intézetben felnőtt fiatalemberrel is beszélgettünk, akinek „sínre került” élete példát mutathat sorstársainak.

Egy nagy család. A hivatásos nevelőszülők a gyerekekkel és a szakhatóság munkatársaival ünnepeltek az oltszemi Mikó-kastély udvarán Fotó: Bíró Blanka

Kastélyudvaron lufival babráló totyogók, andalgó kamaszok, kávézgató, cseverésző felnőttek, családias hangulat – ám ezek a „családok” mégis eltérnek a szokványostól, mert a gyerekeket hivatásszerűen nevelik a felnőttek. Az oltszemi Mikó-kastély udvarán – ahol még elhelyezőközpont is működik – a hivatásos nevelőszülők napját tartották a hétvégén a gondjaikra bízott gyerekekkel érkező felnőttek és a rendszert felügyelő Kovászna Megyei Gyerekvédelmi és Szociális Igazgatóság munkatársai.

Huszonnégy órából huszonnégyet helyt kell állni

Idén ünneplik a nevelőszülői hálózat megalakulásának huszadik évfordulóját – idézte fel lapunknak Vass Mária, az igazgatóság vezetője. Elmondta, 1999-ben Kovászna megyében 25 alkalmazottal indultak. Az első tíz évben gyors fejlődés volt tapasztalható: 2008-ban már 174 nevelőszülővel dolgoztak, de később visszaesett az érdeklődés, jelenleg 124 nevelőszülő 212 gyerekről gondoskodik. Fontosnak tartják, hogy minden évben ünnepi körülmények között találkozzanak, megköszönjék a hivatásos nevelőszülőknek a munkát.

Nem egyszerű hivatás, bárki nem is tudja elvégezni, hiszen 24 órából 24-et kell helytállni, a gyerekeknek szerető családot kell biztosítani, fel kell készíteni őket az életre, de arra is, hogy visszatérjenek a vér szerinti családjukhoz, vagy örökbe fogadó szüleikhez kerüljenek”

– részletezte az igazgató.

Vass Mária felidézte, amikor a rendszert kitalálták, az volt az elképzelés, hogy csak nagyon rövid ideig maradnak a nevelőszülőknél a gyerekek – például a kórházban hagyott csecsemőket addig bízzák a gondjaikra, amíg kiderül, hogy visszamehetnek a családjukhoz, vagy örökbe fogadják őket, semmiképpen nem úgy gondolták, hogy éveken keresztül nevelik majd a rászorulókat. Aztán

az élet felülírta az elképzelést: többen már tíz, sőt közel húsz éve gondoskodnak a rájuk bízott gyerekekről, gyakorlatilag ők nevelik fel.

Ennek ellenére ez még mindig csak időleges elhelyezésnek számít, a nevelőszülő elsősorban a szakmáját gyakorolja, alkalmazotti státusban szerepel; az a feladata, hogy szeresse a gyereket, de az is, hogy segítse, ha visszafogadná a családja, vagy ha örökbe fogadják. „Ha a gyerek örökbe fogadhatóvá válik, a nevelőszülő az első, akit megkérdeznek, hogy örökbe szeretné-e fogadni. Akkor kell eldöntenie, hogy a nevére íratja, vagy felkészíti arra, hogy elhagyja őt, el kell tudnia engedni” – mondta az igazgató. Vass Mária hangsúlyozta, a nevelőszülő bármikor meggondolhatja magát, nem köteles a gyerek mellett állni, ha bármilyen probléma adódik, ezért a kiskorúaknak az örökbefogadás jelenti a végleges, megnyugtató megoldást, azzal stabil családot kapnak, tudják, hogy odatartoznak. A hivatásos nevelőszülői rendszerben, ha nem is érzik a gyerekek, de

tudják, hogy nem teljes jogú tagjai a családnak, mint ahogy azt is, hogy egyszer el kell menniük

– emelte ki az igazgató.

Minden eset más

Az utóbbi években csökken a hivatásos nevelőszülők száma: nyugdíjba mennek, de olyan is akad, aki belefáradt, és abbahagyta, ugyanakkor arra is van példa, hogy valaki húsz éve a hálózat tagja, és és kitűnően végzi a munkáját. Ugyan kerülnek újabb jelentkezők, de egy részük a minimális követelményeket sem teljesíti, ezért nem tudják alkalmazni. Az első felméréskor a lakhatási körülményeket vizsgálják, a gyereknek külön szobát kell biztosítani, kell legyen fürdőszoba – ha ez nem teljesül, nem is lépnek tovább. Jelenleg úgy oszlik meg, hogy az állami gondozásban levő gyerekek egyharmada családi elhelyezésben nevelkedik, tehát a nagyszülőknél, rokonoknál, egyharmaduk él hivatásos nevelőszülőknél, egyharmaduk pedig elhelyezőközpontokban, családi típusú házakban.

Egyre inkább növekszik azoknak a száma, akiket a tágabb család, a rokonok vesznek „szárnyaik alá”.

Vass Mária kifejtette, a gyerekek általában 18 éves korukban, ha pedig továbbtanulnak, akkor később, akár 26 évesen kerülnek ki a rendszerből. Minden eset más: sokan ezek után is fenntartják a kapcsolatot a nevelőszülőkkel, akik segítik is őt, de vannak, akik végleg „szakítanak”, például amikor visszakerülnek a vér szerinti családhoz. Akadnak szomorú helyzetek, amikor a nevelőszülő nem képes megbirkózni a gyerek jelentette problémával: ez esetben a kiskorú visszakerül az elhelyezőközpontba. Húsz év alatt csak Háromszéken több ezer gyerek nőtt fel a nevelőszülői hálózatban. Vass Mária szerint az évek során folyamatosan javult az örökbefogadási törvény – a romániai jogszabály a nyugati országokhoz képest is szülő- és gyerekbarát, sokat könnyítettek a folyamaton.

Fájdalmas elengedés

Tamás Erzsébet 15 éve, kilenc hónapos koruktól neveli a gondjaira bízott két gyereket, egy kisfiút és egy kislányt, akik bár egy napon születtek, nem testvérek. Egy óvoda mellett laknak – látta, amikor egy hivatásos nevelőszülő óvodába vitte a gyereket, és akkor eldöntötte, ő is belevág.

Csak úgy lehet csinálni, ha szeretjük a gyerekeket. A kamaszkor nehéz, óvatosan, nagy türelemmel kell bánni velük. Én nem is tudok arra gondolni, hogy elengedjem őket. A fiú Sepsiszentgyörgyre jutott be kilencedik osztályba, megszakad a szívem, hogy bentlakásba kell mennie”

– mondja a nevelőanya, miközben a szeme tele van könnyel. Szabó Erzsébet szintén 15 éve neveli a gondjaira bízott testvérpárt, a kisfiú hathetes, a kislány egyéves volt, amikor hozzákerült. Tanítónőként dolgozott, két saját gyerekét felnevelte, és akkor úgy érezte, tud még gondoskodni a rászoruló gyerekekről. „Első perctől családtagként tekintünk rájuk, a saját gyerekeim is. Négy unokám van, ha ajándékot vásárolok, mindenből hatot veszek: az unokáknak és a »gyerekeknek«” – mondja Erzsébet. Arra is felkészült, hogy el kell engednie a testvéreket, hiszen folyamatosan az örökbeadási várólistán szerepeltek, ám erre végül nem került sor. „Már idős vagyok, de minden évben meghosszabbítom a szerződést a gyerekvédelmi igazgatósággal, nincs szívem elengedni őket” – mondja az idős hölgy.

Ragaszkodás. Rendkívül nehéz elengedni a felnevelt gyerekeket Fotó: Pixabay.com

Figyelni kell a kikerülő fiatalokra

Intézetben nevelkedett a kézdivásárhelyi Majláth Szabó Attila. Amint mondja, „kettős keresztet viselt”, hiszen nemcsak intézeti, hanem cigány származású, így kétszeres előítélettel kellett megküzdenie. A 31 éves fiatalember élete most már sínen van, ötödik éve a sepsiszentgyörgyi Sepsi Rádióban a Szociális Háló nevű műsort vezeti. Közben pedig nem adta fel „első szerelmét”, a népzenét sem: másfél órás koncertműsorával falu- és városnapokon lép fel, de szívesen tart előadást szociális témákban – a saját példájával, életével illusztrálja, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük a gyerekvédelmi rendszerből kikerülő fiataloknak, és miként lehet hatékonyan segíteni őket, hogy talpra álljanak, megtalálják a helyüket az életben.

„Azt szeretném, ha az én példámból látnák, hogy az intézetből kikerülő fiatalok is boldogulhatnak. A rendszertől, az államtól nem kapunk semmilyen segítséget, ha betöltjük a 18. életévünket, vagy befejezzük a tanulmányainkat” – idézi fel Majláth Szabó Attila. – „Nekem Farkas Árpád költő és családja segített, gondoskodtak rólam, hittek bennem. Erőt adott, hogy egy elismert költő odafigyel egy állami rendszerből kikerült cigány fiatalra. Úgy éreztem, nekem is mindent meg kell tennem, hogy talpra álljak, ne csak tébláboljak az életben, mint ahogy sokan teszik, akkor is, ha családban nőnek fel.”

A fiatalember felidézte, hogy amikor Grubisics Levente rádióigazgatóval elindíthatta önálló műsorát, esélyt kapott arra, hogy bebizonyítsa, tisztességesen elvégzi a rábízott munkát, felelősségteljesen viselkedik. Azóta megnősült, feleségével, Annamáriával most már arra törekednek, hogy azokon segítsenek, akik náluk rosszabb helyzetben vannak. Kezdetben a sorstársai, az intézetből kikerült fiatalok mellé állt, aztán egyre többen kérték a segítségét, és úgy érezte, szükség van rá és a munkájára. „Anyagilag soha nem tudtam segíteni, de a rádióadás, a kapcsolati háló révén mindig megtaláljuk azt az intézményt, azt a civil szervezetet, személyt, aki tehet valamit. Én pedig tudom, mire van a leginkább szükségük, hiszen én is végigjártam ezt az utat” – fogalmazott a fiatalember.

Legtöbbször csak odafigyelésre, bátorításra, megértésre van szükség. Ha odaállunk az intézetből kikerülő fiatalok mellé, sokkal kevesebben kallódnak el

– vallja Attila.

A rendszer soha nem tud olyan lenni, mint egy szülő

Tapasztalata szerint az előítéletek megnehezítik az elindulást, hiszen sokan úgy gondolják, ezek a fiatalok prostituálják magukat, lopnak, nem akarnak dolgozni. „Vannak, akik valóban erre kényszerülnek, de csak azért, mert kiszolgáltatottak, és nem látnak más megoldást. Ha valaki meglátja bennük a lehetőséget, ha felismeri, hogy hátránnyal indulnak, akkor kaphatnak egy esélyt” – véli a fiatalember. Szerinte az a hatékony segítség, ha hagyják a fiatalt kibontakozni, megtalálni a saját útját, mert ha csak „ráerőltetnek” egy munkahelyet, lehet, hogy kényszerből elvállalja, de nem biztos, hogy meg is állja a helyét. Attila nem hibáztatja az állami rendszert, hiszen amint mondja, gondoskodik az „eldobott” gyerekekről, egy felnőttnek pedig már önállóan kell boldogulnia, de azt szeretné, ha minél többen felismernék: ezek a fiatalok hátránnyal indulnak, hiszen a rendszer soha nem tud olyan lenni, mint egy szülő. Attila azt szeretné, hogy minél több helyre eljusson koncertfellépésével, előadásával, hogy felhívja a figyelmet az intézetből kikerülő fiatalok problémáira. „Lehet, valakinek az a legnagyobb problémája, hogy nem tudja megvenni a legújabb telefont, laptopot, de ezek a fiatalok a túlélésért küzdenek. Figyeljünk rájuk!” – hangsúlyozta Majláth Szabó Attila.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat