Gyergyószentmiklós, a befogadó város

A település 1607-ben vásárjogot kap, 1637-ben letelepednek az örmények, 1907-ben pedig rendezett tanácsú várossá nyilvánítják. Több évszázados történelme során átvészelte a tatárdúlásokat, pestisjárványt, tûzvészt, forradalmakat, világháborúkat és a többrendbéli hatalomváltást. Gyergyószentmiklósnak mindig is meghatározó szerepe volt a környék életében, a trianoni békediktátumig Csíkvármegye Gyergyói-járásának központja volt. A településre leginkább a nyitottság, a befogadókészség jellemzõ. Ezzel magyarázható, hogy a városban jelenleg közel tíz hivatalosan jegyzett vallási felekezetnek van temploma, imaháza vagy gyülekezési helye, illetve megtelepedhettek itt az örmények, zsidók, romák, majd késõbb a románok is. A 2002-es népszámláláskor 20 018 lakosa volt a városnak – közel kétezerrel kevesebb, mint 1992-ben – közülük 17 524 magyarnak, 2161 románnak és 305 romának vallotta magát, a többi más nemzetiségû.

Örmények és vásárjog

Egyes helytörténészek Gyergyószentmiklóst a székely õsvárak sorába sorolják Hiripné vára kapcsán, amely ma már romjaiban sem létezik, de a legenda szerinti gonosz asszony fiairól – Domokosról és Ábrahámról – elnevezett dûlõk ma is léteznek. Egyes névmagyarázók a város nevének elõtagját, a Gyergyót a Gyergyjó, azaz György-folyó egykori nevébõl eredeztetik. A városnév utótagja, a Szentmiklós pedig egyértelmû, hogy a szegény gyerekeket gyámolító magatartásáról híres Szent Miklós püspöktõl származik, akinek tiszteletére templomot szenteltek a városban.

A település egyébként a hajdani magyar királyság, késõbbi erdélyi fejedelemség végvárának tekinthetõ, lakói egykoron jelentõs szerepet töltöttek be az országhatár védelmében. Gyergyószentmiklós egykori kereskedelmi útvonalak csomópontjában fekszik, és nem véletlen, hogy Rákóczi Zsigmond fejedelem már négyszáz évvel ezelõtt, 1607-ben vásárjogot adott a településnek. A helység gazdasági fejlõdésében jelentõs dátumnak jegyezhetõ 1637, amikor Apafi Mihály fejedelem a Moldvából menekülõ örmény telepesek bevándorlását engedélyezi. A kézmûvességben jártas és kiváló kereskedõi képességekkel megáldott örménység jelenléte a helységben lendületes gazdasági fejlõdést eredményez. Az elkövetkezõ két évszázadban erõteljes fejlõdést mutat a fakitermelés és a faipar, helytörténészek szerint az örmény kereskedõk elsõsorban a román fejedelemségekbe szállították a fát. Szintén az örménységnek köszönhetõen fejlõdik a kézmûipar, virágzik a kereskedelem. Az 1498-ban Szent Miklós tiszteletére szentelt katolikus templomot 1756–1772 között átépítik, 1734-ben fejezik be az 1650-es évekbõl származó kõkápolna felhasználásával készülõ örmény templom építését, 1783-ban iskolát építenek, és folyamatosan épül, alakul a város fõterének arculata. Ebben az idõszakban Gyergyószentmiklóst már oppidum, azaz mezõvárosi rangú településként emlegetik, az ezt igazoló, korabeli pecséteken olvasható bizonyítékok megtalálhatók a Tarisznyás Márton Múzeumban. Ám, ebben az idõszakban telepítik be a gyergyószárhegyi Lázár grófok a Gyergyószentmiklós vonzáskörzetébe tartozó Vaslábra és Gyergyóvárhegyre a román jobbágyokat földjeik megmûvelésére. A román fejedelemségekbõl szórványosan a vidéken megtelepedett románok fõleg molnárok voltak, és az örményekhez hasonlóan teljesen beolvadtak a magyar közösségbe. Az 1890-es népszámlálás alkalmával mindössze 21 román ajkú lakost jegyeznek a településen a 6029 magyar mellett, az ekkori örménység magyarnak vallotta már magát.

Város lesz a nagyközségbõl

A 20. század elején Gyergyószentmiklós dinamikusan fejlõdõ, fejlett fa-, kézmûves- és szolgáltatóiparral rendelkezõ városias arculatú nagyközség volt. A lakosság számát tekintve maga mögé utasította Kézdivásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt és Csíkszeredát. Az 1900-as népszámlálási adatok szerint 6865 magyar, 25 román és 138 egyéb nemzetiségû lakója volt. Csergõ Tibor történész szerint abban az idõszakban Gyergyószentmiklós volt Csíkvármegye gazdasági központja, itt jött létre és mûködött a vármegye elsõ magánbankja. 1904-ben már gõzgéppel hajtott generátor fejlesztette villanyárammal világítottak a lakásokban, a létesítményt és az akkori villanyhálózatot az önkormányzat helyi pénzforrásokból építtette ki. 1907-re kiépül a Székely körvasút utolsó Madéfalva–Gyergyószentmiklós közötti szakasza, és december 5-én óriási népünnepély közepette berobog az elsõ felvirágzott vonat. A rendezett tanácsú várossá válás természetszerû következménye volt a gazdasági fejlõdésnek, és annak a dualista államhatalmi intézkedésnek, miszerint közigazgatási szempontból minden járás élén egy városnak kellett állnia. Gyergyószentmiklós az utolsó körben nyeri el a rendezett tanácsú városi rangot, egyes történészek szerint azért, mert a századforduló elöljárói az adózás végett igyekeztek minél hoszszabb ideig fenntartani a nagyközségi státust. Abban az idõben ugyanis kisebb adót róttak ki a nagyközségekre, mint a városokra. 1907-ben viszont már elkerülhetetlenné vált a várossá válás, a státus elnyeréséhez már 1906-ban megtették az elsõ lépéseket. A hosszas közigazgatási procedúra kivitelezésében jelentõs szerep jutott a nagyközség jegyzõjének, Puskás Adolfnak. A hosszas levelezést követõen 1907 decemberében választják meg az elsõ városi tanácsosi testületet, és Orel Dezsõt polgármesternek. A rendezett tanácsú város elsõ hivatalos testületi ülése december 20-a környékére tehetõ.

Világháborúk, hatalom- és rendszerváltások

Néhány évvel az elsõ világháború elõtt, 1910-ben Gyergyószentmiklósnak 8549 magyar és 155 román lakosa van, gazdasági szempontból továbbra is a lendületes fejlõdés jellemzi. 1908-ban gimnázium létesül, ám az 1915-re befejezett Magyar Királyi Gimnázium épülete hamarabb lett háborús sebesülteket ellátó kórház, mint alma mater. Az elsõ világégés teljesen kifosztotta a várost az összes pénztartalékából, pedig mielõtt a helyi férfiak énekelve felültek volna a halálba vagy fogolytáborba tartó kivirágzott vonatra, a városnak már letétben volt a víz- és csatornarendszer kiépítésére szánt pénze. Az elsõ világháború végére a város teljesen leszegényedik. Az 1918 õszén keletkezett államhatalmi ûrben, az õszirózsás forradalom idején, kommunista eszméket valló hordák dúlják fel a várost, amelyek az önkényes kivégzésektõl sem rettennek vissza. Orel Dezsõ polgármester idegileg összeomlik, lemond hivataláról és helyettesként Tódor Béla látja el a polgármesteri teendõket. Õ a polgármester akkor is, amikor a trianoni békediktátum után a román államhatalmi szervek átveszik a városban az irányítást. Az 1919. május 25-én kiadott Csíkvármegye politikai lap a következõket írja: „F. Hó 19-én d. u. 3 órakor váratlanul megjelent a városházánál Neamþiu csíkvármegyei prefekt, aki (...) a nagyszebeni román kormányzótanács nevében átveszi Gyergyószentmiklós város közigazgatását.\" A hatalomátvétel nem ment egyszerûen, hiszen Tódor Béla többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó távozni a városházáról és a korabeli lap szerint Neamþiu prefekt „az erõszak alkalmazásával, karján megérintve\" kíséri ki a helyettes polgármestert a hivatalból. Az új polgármesternek az addig is a városban élõ Precup Emilt nevezik ki, és a városháza alkalmazottait hûségesküre kötelezik. Ugyanekkor leváltják a város fõügyészét, László Dezsõ helyére Dobrean Mihályt nevezik ki. A rendõrkapitányságon szintén Neamþiu közli Mihály József rendõrkapitánynyal és Bordás Árpád alkapitánnyal, hogy „az esküt tõlük is követelni fogja; egyben tudatta velük, rendõrfõnökül Lascu román királyi hadnagy van kirendelve.\" A hatalomátvétel után a város értelmiségi rétege tömegesen elvándorol, mivel nem hajlandók hûségesküt tenni az új román hatalomnak. A megürült tisztségekre rendre román tisztviselõk kerülnek, ezáltal a város román lakossága az 1920-as népszámlálásra megháromszorozódik, és közel ezerrel csökken a magyarok száma. A hivatalos adatok szerint 1920-ban 455 román és 7994 magyar élt Gyergyószentmiklóson. A hatalomátvétel után a világégés utáni újjáépítés korszaka következik. A homlokzatán még mindig Magyar Királyi Gimnázium feliratot viselõ iskolában román nyelven zajlik az oktatás, magyarul tanulni gyakorlatilag csak a felekezeti iskolákban lehetett. 1929-ben elkezdik építeni a gimnázium melletti ortodox templomot, 1937-re befejezik. Nem sokkal ezután újabb világégés, a második világháború következett, majd újabb hatalomváltás az 1940–44 közötti úgynevezett „magyar világ\". Errõl a korszakról az akkoriban élt emberek úgy emlékeznek, hogy „szép álom volt\". A második világháború újból leszegényíti a várost, az ezt követõ román hatalomátvétel ismét kivándorlásokat, a magyar lakosság lélekszámának csökkenését és a román lakosság számának növekedését eredményezi. Az 1941-es népszámlálási adatok szerint a városban 139-en románnak és 10 673-an magyarnak vallották magukat, 1948-ra viszont már meghétszerezõdik a román lakosság létszáma – 748-ra növekszik –, míg a magyarság lélekszáma több mint ezerrel csökken, vagyis 9222 lesz. A Maros Magyar Autonóm Tartomány idején a város lakossága egyenletesen gyarapszik, 1966-ban a Ceauºescu-rezsim elsõ évében 956 román és 12 765 magyar ajkú él a városban. 1968-ban a megyésítés évében katonai alakulatot telepítenek a városba, amelyet a fõtéri, legrégebbi iskola épületében helyeznek el mindaddig, amíg a város végén felépítik a laktanyát. Ezzel egy idõben elkezdõdik az iparosítás, az 1970–80-as években a már meglévõ fakitermelõ vállalat, valamint a len- és kenderfonoda mellé öntöde, szövöde, bútorgyár, illetve cserealkatrész-gyár épül. Ezzel egy idõben két lakónegyed – a Virág és a Bucsin – is elkészül. Ez már Ceauºescu „aranykorszakában\" történik, amikor frissen végzett magyar diplomásokat rendre román vidékekre, míg a románokat magyar vidékekre helyezik ki. 1977-re Gyergyószentmiklóson megkétszerezõdik a román lakosság létszáma, és eléri az 1890-et. Az 1989-es rendszerváltást megelõzõ években már elkezdõdik a magyarság folyamatos elvándorlása, ebben az idõszakban többségük a Szekuritáté zaklatása elõl menekül. Az 1989-es események, és fõleg 1990 fekete márciusa után ismét felerõsödik a városban az elvándorlási láz, amit csak fokoz a város gazdasági hanyatlása, a gyárak megszûnése, a munkahely hiánya. A Magyarországra és egyéb nyugati államokba települtek helyére többnyire moldvai román családok költöznek. 1989 elõtt a Bucsin negyed tömbházaiban minden második lépcsõházban egy román család lakott, ma már nincs olyan lépcsõház, ahol legalább egy-két román család ne élne. Egyébként a Bucsin negyed maradék játszóterein vidáman játszadozó gyerekek sem Arany János nyelvét beszélik. Okkal és joggal tehetõ fel a kérdés a várossá válás centenáriumi ünnepségeinek hevében, hogy újabb száz év múlva, kik lakják majd az egykori székely végvárat?