Hasonlított is meg nem is a járványügyi védekezés a 18-19. században a mostanihoz Erdélyben és Magyarországon

Akkoriban így próbálták megakadályozni, hogy a hajókkal távoli betegségek is érkezzenek a tengerparti országokba. Úgy vélték: a negyven nap elegendő ahhoz, hogy a lappangó betegségek megmutatkozzanak. A kora-újkorra azonban felismerték, hogy nem elég a hajókat vesztegzárra kényszeríteni. A betegségek szárazföldön is terjedhetnek.

A Krónika kérdésére Kulcsár Krisztina elmondta: a vesztegzár idején történt ellátás költségeit az érintettnek kellett fizetnie. Erre azonban fel voltak készülve az utazók. Pontosan tudták, hogy mi vár rájuk, ha be akarnak lépni Erdélybe vagy Magyarországra. A kutató szerint volt rá példa, hogy a kereskedők úgy próbáltak előnyösebb üzleti helyzetet kialakítani maguk számára, hogy járvány hírét terjesztették bizonyos területekről, így az onnan érkező konkurenciának és árunak több ideig kellett a határon vesztegelnie.

A vesztegzár szolgáinak naponta át kellett forgatniuk az anyagokat, hogy minél jobban érhesse a levegő ezeket. Ha egy kereskedő járvány sújtotta térségből érkezett, gyakorta elégették a felső ruházatát. Nem minősült járványhordozónak a fém, az üveg meg a fa. Az ezekből készült tárgyakat ecetes vízzel mosták le. A gabonát sem tartották veszélyesnek.

A vesztegzáraknak volt exponált és nem exponált részük. Az exponált részben tartották az érkezőket, akik a kór hordozói is lehettek, a nem exponált részben dolgozott a vesztegzár személyzete. Ott volt az igazgató, az orvos és egy-két szolga lakása. Az utazót mintegy két méteres távolságról vesszőkerítésen keresztül kérdezték ki arról, hogy honnan érkezett, út közben érintett-e járvány által sújtott területeket, vannak-e betegségre utaló tünetei.

Megjegyezte: a hatóságok esetenként a határőrizetben, a csempészet elleni harcban, a szökött katonák elfogásában is szerepet szántak nekik. A járványellenes erdélyi körlevelek arra figyelmeztették az embereket, hogy a ruházatot tisztítsák, a lakásokat tartsák tisztán, és gyakran szellőztessenek. Azt javasolták, hogy az emberek a kezüket és az arcukat ecetes vízzel fertőtlenítsék, de még disznóhústól és a szalonnától való tartózkodást is javasolták.

A javasolt házi praktikák között fokhagymás cibere használatát (fokhagyma, só, víz), a lázra reszelt tormát és tejfölt, fejfájásra mustáros kovászt, a pestises kiütések enyhítésére lestyángyökérből készült langyos ital, illetve kámforos pálinka fogyasztását ajánlották.

Molnár Géza virológus – aki a hallgatóság sorából figyelte a kincses városi előadást – a rendezvény után a Krónikának elmondta: már 250 éve is elkülönítéssel, tisztítással, szellőztetéssel, távolságtartással próbálták megfékezni a járványok terjedését. Hozzátette: a koronavírus-járvány idején ugyanezeket a módszereket javasolták. Megjegyezte: a karantént is érvényesítik olykor ma is hajók esetében. Ha pedig valaki Kongóból érkezik, ahol olyan vérzéses láz terjed, amire nem fejlesztettek még ki oltást, érdekében áll, hogy jelentkezzék egy fertőző kórházban, ahol 3-4 napig megfigyelés alatt tartják. A virológus elmondta: Erdélyben legutóbb 1979-ben jegyeztek kolerajárványt. Ekkor a Maros megyei Dózsa György (Lukailencfalva) településen ütötte fel a fejét a kór a helyi roma közösségben. Az első megfertőzöttek a román tengerparton kukásként dolgoztak.