„Otthon mintha minden csapdában rekedt volna” – Külföldön élő erdélyi fiatalok életükről, hazaköltözésről

Az elvándorlás témája rendszerint hangsúlyossá válik a népszámlálás idején, szociológusok és politikusok próbálnak választ találni arra, mi lehet az oka, hogy sokan az itthonmaradás helyett a külföldet választják, és szétszóródnak a szélrózsa minden irányába.

A Krónikának Székelyföldről Ausztráliába, Nyugat-Európába és Amerikába elszármazó, harmincas éveik közepén járó fiatalok meséltek arról, hogy egyetemi tanulmányaik befejezése után miért döntöttek úgy, hogy külföldre költöznek,

milyen volt a beilleszkedés az adott társadalomba, mi az, ami mai napig szokatlan számukra ott, hogyan élik meg a magyarságukat, és mi az, ami hiányzik itthonról. Arra is kíváncsiak voltunk, gondolkodnak-e a hazaköltözésen, illetve mi volt az a tényező, ami megerősítette abban a döntésükben, hogy külföldön maradnak.

A gyulakutai származású Geréb Katinka a középiskola elvégzése után Budapesten tanult tovább csillagászat szakon, majd Hollandiában szerzett phD-oklevelet ugyanezen a szakterületen. Miután a csillagrendszer ismerője lett, a melbourne-i Swinburne Egyetemen kapott kutatói állást. Katinka a Krónikának elmondta, mindig is vonzotta Ausztrália, és nagyon örült a lehetőségnek, amikor nyolc évvel ezelőtt odaköltözhetett.

„A filmekben ha Ausztráliáról van szó, ugye mindig a napsütéses tengerpartot láthatjuk, de az ország hatalmas, és a nagyon egyedi a növény- és állatvilága a mai napig lenyűgöz. A lelkesedésem azóta sem csökkent, szeretek itt élni” – mesélte a fiatal nő.

Elmondta, a nyelv nem volt számára idegen, a beilleszkedés ilyen értelemben nem okozott gondot, a kollégák, szomszédok is befogadóak voltak, nemigazán emlékszik olyan helyzetre, amikor az ausztrál emberek gorombák lettek volna.

– tette hozzá. Csillagászként és kutatóként nemcsak itthon, hanem Ausztráliában is nehéz elhelyezkedni, mivel az ezen a tudományterületen történő kutatások, fejlesztések gyerekcipőben járnak, ráadásul női kutatók is ritkák, mit a fehér hollók. „Ezen a területen a lehetőségek és egyetemi pozíciók száma korlátozott mindenhol. Én is időközben munkahelyet váltottam, és már nem csillagászként dolgozom. Itt azonban nagy hangsúlyt fektetnek a nők és a kisebbségek támogatására, az utóbbi években rengeteg kezdeményezés született ezen a téren” – osztotta meg tapasztalatait Geréb Katinka.

A csendes-óceáni ország nemcsak munkavállalás szempontjából vonzó, hanem számos olyan dolog van, amiért érdemes ott élni. Mivel az országot a bevándorlók építették és formálták, rengeteg európai és ázsiai ember él ott, és ez a változatosság tükröződik a kulturális események, gasztronómia terén is.

– hozta fel példaként Katinka. Hozzátette, vannak azonban olyan szokatlan dolgok az ausztrál kultúrában, amit a mai napig furcsáll. Szokatlan számára az, hogy az óceániai országban az emberek általában nagyon szeretik a sportot, a labdarúgást vagy a lóversenyeket, és ezért vannak olyan államok, ahol a hivatalos munkaszüneti napok is ezekhez az eseményekhez kötődnek. Ezenkívül az évszakok is az északi félteke ellentétei, így karácsony is nyárra esik, ami számára nagyban megnehezíti az ünnepre való hangolódást.

Elmondta, Ausztráliában van egy kisebb magyar közösség, időközönként szerveznek magyar nyelvű kulturális eseményeket a nagyobb városokban, viszont ezeken ritkán tud részt venni. „Számomra az otthoniakkal való kapcsolattartás a legfontosabb kapocs a magyarság megélését illetően. Noha a kapcsolattartás a családommal ma már nem okoz gondot, hazalátogatni annál körülményesebb. A koronavírus-járvány előtt évente egyszer hazalátogattam, a férjem, aki amerikai állampolgár, is velem tartott, azonban most már régóta nem voltam otthon.

– mondta Katinka. Megjegyezte, Melbourne-ből is figyelemmel kíséri az erdélyi eseményeket, főleg a közösségi oldalakról, a családjától, barátoktól értesül a Romániában történtekről. Arra a kérdésünkre, hogy gondolkozott-e azon, hogy hazaköltözzenek Erdélybe, Katinka nemmel válaszolt. „Mivel kettőn áll a vásár, és nem csak magamra kell gondolnom, annak ellenére, hogy én otthon is el tudnék helyezkedni a munkaerőpiacon, a férjemnek nehéz lenne ott élni. Noha tetszik neki Erdély, az itt élő emberek, a természet, mivel nem beszél sem magyarul, sem románul, nehezen boldogulna. Ezért egyelőre nem gondolkozunk a hazaköltözésen” – mondta a gyulakutai fiatal nő.

Albert Zoltán neurológus főorvosként dolgozik egy németországi kisvárosban, Kasselben. A Krónikának elmondta, 2012 januárjában, közvetlenül a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem általános orvosi szakának elvégzése után egy rezidensprogram keretében érkezett a feleségével együtt az Alsó-Szászország és Türingia határán fekvő 200 ezres városba.

„Akkor még teljesen más volt otthon a helyzet az egészségügyben, mint most, orvosként nagyon kevés lett volna a fizetésem, és számomra elsődleges indíték volt, hogy anyagilag független legyek, ne kelljen a szüleimtől pénzt kérnem. Ezért felvettem a kapcsolatot olyan közvetítőcégekkel, amelyek nyugat-európai kórházak számára kerestek romániai munkaerőt. Mivel a német nyelvet elég jól beszéltem, a kasseli kórházra esett a választásom, ahol maximális ellátású, jól felszerelt kórházban végezhettem a rezidensprogramot” – mesélte a csíkszeredai származású Albert Zoltán.

Hozzátette, a munkahelyén gördülékenyen ment a beilleszkedés, ugyanis a kollégák, ha azt látják, hogy egy bevándorló a németekhez hasonló munkamorállal dolgozik, befogadóak, megbecsülik azt, aki jó munkát végez.

– mondta. A társadalomba való beilleszkedés azonban nem volt ennyire egyszerű, a munka utáni közös programoknak, kocsmázásoknak nincs hagyománya a nyugat-európai országban, délutánra kihal a város, esténként üresek a teraszok, leginkább csak a bevándorlók láthatók az utcán. A hétvégi közös grillezéseknek sem olyan a hangulata, mint Erdélyben, nincs akkora felhajtás, ha vendégek érkeznek valakihez.

A németek ezen a téren nem éppen kompromisszumkészek, számukra fontosabb az ő nyugalmuk és boldogságuk, minthogy valakinek esetleg szívességet tegyenek” – mondta Albert Zoltán.

Felidézte, Németországba érkezésekor rengeteg romániai és magyarországi orvossal találkozott, akik segítették abban, hogy otthon érezze magát. „Kasselben megismerkedtem egy bukaresti és egy nagyszebeni orvosnővel, akik már több mint egy éve éltek itt, és nagyon sokat segítettek: bemutattak a baráti társaságuknak, és már az első héten meghívtak moziba, ami nagyon pozitív élmény maradt. Nagyon nagyvonalúak voltak, mert tudták, hogy számomra frissen érkezettként az első két hónap több szempontból is nagyon nehéz. Később főként a külföldi kollégáimmal is jó kapcsolatba kerültem, egy magyarországi orvossal és egy csíkszeredai lánnyal, akik szintén rezizni jöttek ide, és azóta is tartjuk a kapcsolatot” – mesélte Zoltán.

Hozzátette, magyarokkal ritkán találkozik, magyar kulturális programokat sem igen szerveznek abban a németországi városban, ahol élnek, ennek ellenére igyekeznek két lányukat megismertetni a gyökereikkel.

Leginkább csak magyar meséket olvasunk nekik, ismerik azokat a népdalokat, mondókákat, amit az otthoni hasonló korú gyerekek. De mindez egyéni döntés és hozzáállás kérdése” – fejtette ki.

Albert Zoltán azt is elmondta, hogy nincs honvágya, a családjával, a volt barátaival tartja a kapcsolatot, és találkoznak is, amikor hazalátogatnak évente egyszer. „A szüleimmel rendszeresen beszélek, és ők elmondják, ha valami említésre méltó történik Csíkszeredában vagy a környéken. Aktívan nem követjük a hazai politikát, néha a Facebookon szembejönnek hírek, programok, de azt kell mondanom, hogy az elmúlt tíz évben semmi sem változott számomra számottevően.

valószínű az anyagiak hiánya miatt nem történnek fejlesztések. Nem nő, sőt romlik az életszínvonal, és ez ijesztően hat, összehasonlítva a németországi otthonunkkal” – fogalmazta meg. Arról is beszélt, jelenleg nem terveznek hazaköltözni, mert Németországban az élet sokkal tervezhetőbb, és kevés olyan dolog van Erdélyben, amiért megérné visszatérni, viszont a jelenlegi világpolitikai történéseket látva, örül a nyitva maradó lehetőségnek, mert ki tudja, mit hoz még a jövő.

A Romániában születettek több mint 18 százaléka, a munkaképes korosztály közel negyede külföldön élt 2020-ban

Az Erdélystat.ro statisztikai portál által szerdán közzétett elemzés szerint a Romániában születettek több mint 18 százaléka élt külföldön 2020-ban.

Mátyus Lehel és felesége, Judit Vásárhelyen végezték tanulmányaikat a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, nyári diákmunkára jelentkeztek az Egyesült Államokba, és mivel nagyon megtetszett az amerikai élet, úgy döntöttek, maradnak még egy ideig a tengerentúlon.

– idézte fel a Krónikának a Tennessee államban élő Mátyus Lehel.

A programozóként dolgozó fiatalember elmondta, mivel ismerték az angol nyelvet, számukra sem volt nehéz beilleszkedni. Azt tapasztalták, hogy az amerikai emberek kedvesebbek és segítőkészebbek, mint otthon, viszont mélyebb, tartalmasabb kapcsolatokat nagyon nehéz kialakítani. Ez a mai napig szokatlanul hat számukra, és nem szívesen azonosulnának az amerikai mentalitásnak ezzel a vetületével.

„Az emberek itt pizsamában is kimennek a boltig, vagy rohanva, autóban ülve fogyasztják el gyorséttermekből rendelt ebédet nap mint nap, illetve az sincs rendben, hogy kedvességből mindenki egyetért mindenkivel, ami sok esetben frusztrációt is eredményez” – mondta Mátyus Lehel. Hozzátette, a munka szempontjából is meglepő volt számára, ugyanakkor pozitívum is, hogy az IT-cégek nemcsak konkurenciát látnak egymásban, hanem közösen szerveznek konferenciákat, képzéseket és más szakmai programokat alkalmazottaik számára.

Felesége, Judit ékszerészként dolgozik, és míg Erdélyben nem egyszerű kézművesként megélni, sokszor évekbe telik míg kialakul a vásárlókör, Amerikában teljesen mást tapasztalt.

ugyanis az emberek elsősorban nem csupán egy terméket akarnak vásárolni, hanem a vele járó kedvességet, odafigyelést is. Nagyon sokat lehet tanulni itt a célközönség kiszolgálásáról, és az alapanyagokat is sokkal egyszerűbb beszerezni, mint otthon” – fejtette ki.

A fiatal házaspár elmondta, noha munkalehetőségek szempontjából tényleg a lehetőségek országa a tengerentúl, ami az egészségügyet vagy az oktatási rendszert illeti, ott sincs kolbászból a kerítés. „Nem is a szolgáltatások miatt maradtunk itt, hanem sokkal inkább azért, mert van választási lehetőségünk, eldönthetjük, hogy állami vagy magániskolába íratjuk gyerekeinket, esetleg az otthon tanulást választjuk számukra. Ugyanígy eldönthetjük, hogy melyik egészségügyi biztosítás felel meg a leginkább, és az is teljesen rendben van, ha a rendszertől való függetlenség mellett tesszük le a voksot.

Az embereknek jogában áll, hogy ne oltassák be magukat, de akár az otthonszüles és otthontanulás is. Ez a nagyfokú szabadság nagyon vonzó, a Székelyföldön erre nem lenne lehetőség” – részletezte Lehel.

Arról is beszélt, hogy ennek ellenére hiányzik a szülőföld, a család, az otthoni szokások, de ezeket beárnyékolja az a frusztráció, amit minden hazalátogatáskor tapasztalnak. „Az az Erdély, amelyet magunk mögött hagytunk, már nem az, mint akkor volt, vagy csak a mi szempontjaink, elvárásaink változtak.

– fogalmazta meg. Elmondta, nem követik rendszeresen a romániai politikát, inkább csak az a része érdekli őket, ami a magyarsággal történik, mert fontosnak tartják, hogy ne szakadjanak el teljesen a gyökereiktől. Amerikában ugyanis kevés lehetőség van a magyar kultúra, identitás ápolására, inkább csak a nagyvárosokban működnek magyar központok, ahova a nagy távolság miatt körülményes eljutni.

– mondta. Hozzátette, időnként felmerül bennük a hazaköltözés ötlete, nem tartják kizártnak, hogy valamikor visszaköltözzenek Erdélybe, de egyelőre csak gyakoribb hazalátogatásokat terveznek kirándulásokkal összekötve, hogy a gyerekeik is megismerhessék a Székelyföldet és az ottani szokásokat.

Akár 1 millió 150 ezer magyarunk is lehet – Szociológus a népszámlálási adatok mögötti valóságról

Fenntartásokkal kell kezelni a 2022-es népszámlálásnak a statisztikai hivatal által közölt, különösen bizonyos megyék migrációs nyereségére vonatkozó adatait Kiss Tamás szociológus szerint.