Gyurkócza Aranka ma is végez lelkigondozást az aradi börtönökben
Fotó: Kurunczi Ferenc
Az 1956-os magyarországi forradalom leverését Romániában is megtorlások követték. Az Aradon börtönlelkészként szolgáló Gyurkócza Arankát a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatójaként érte az események híre. Bár nem vett részt semmilyen szervezkedésben, hamis tanúzásra akarták kényszeríteni, és mert nem vallott diáktársai ellen, negyedéven kicsapták az egyetemről. Tanítóként, tanárként és karvezetőként szolgálta az Arad megyei magyar közöséget évtizedeken át, mígnem a rendszerváltást követően, több mint 30 év után letehette elmaradt vizsgáit, és már a nyugdíjkorhatárhoz közel evangélikus-lutheránus lévitalelkésszé szentelték fel. Testi és lelki megpróbáltatások után, halálos betegség legyőzését követően 90 éves korát meghazudtoló frissességgel, elszántsággal és hittel teljesíti ma is a hivatását.
2024. október 24., 08:062024. október 24., 08:06
– Miként értesült az 1956-os magyarországi eseményekről?
– A reggeli áhítatra egybegyűlt tizenvalahány teológushallgatónak egy kolozsvári kollégánk hozott hírt a magyarországi forradalomról. Ő otthonról jött, hallgatta a rádiót, ami nekünk nem volt. A négy-öt leány semmiben nem vett részt, de a teológusfiúk írtak egy memorandumot főtiszteletű Argay György evangélikus püspök úrnak, akitől kérték Lengyel Loránd és Rab Károly professzorok kicserélését azokkal a parókián szolgáló lelkészekkel, akiknek volt teológus professzor végzettségük.
Püspök urunk magához hívta a két kifogásolt személyt, akiknek megmutatta az ifjúság kérelmét. Az egyik azonnal telefonált a biztonságiaknak, bejelentve a teológián történt „zendülést”. A kérvényből a lányokat kihagyták, csak a fiúk írták alá, mégis…
1957 tavaszán alapvizsgára készültünk. Miközben kiléptem a püspökség kapuján, egy illető karon fogott és felszólított, hogy azonnal menjek vele. Beültettek a közelben várakozó fekete autóba, elvittek a Securitate, a titkosrendőrség Traian utcai központjába, Kolozsvárt. Nem ijedtem meg, mert semmi olyat nem követtem el, amit ne tudnék vállalni. Név szerint érdeklődtek minden fiú kollégám felől. Olyan dolgokról kérdezősködtek, amiket már felgöngyölítettek, de tőlem várták a megerősítést, egy ez egyben megpróbáltak árulásra kényszeríteni. Úgy éreztem, én vagyok a felelős az ő szabadságukért,
Elengedtek, de nem sokkal később, újra váratlanul elkaptak az utcán. Ismét a fekete autóval vittek, újból vallattak, és ez többször megismétlődött. Azt mondták, hogy tudnak rólam mindent, azt is, hogy kivel, mikor, hol, melyik vendéglőben mit vacsoráztam. Ugyanakkor megfenyegettek, hogy el nem merjem árulni a vallatáson történteket, mert sok évnyi börtönbüntetést kockáztatok, ha elmondom, mert ez államtitok. Ennek ellenére nekem az első dolgom az volt, hogy felkerestem a püspökömet, akinek részletesen elmondtam a történteket. Mózes Árpádhoz is elmentem, aki püspöki titkár volt akkor – később püspök lett –, s neki is elmondtam, hogy mit kérdeztek tőlem felőle.
– A lelki terror mellett volt fizikai terror is a vallatásokon?
– Miután mégsem voltam hajlandó aláírni a kollégáim ellen felhozott koholt vádakat, bizony tettlegességre is vetemedtek.
Álljon itt a 15 év börtönbüntetésre ítélt egykori teológus kolléga, Dani Péter Ez volt, így volt Börtönországban című könyvéből egy idevágó részlet: „A lányok közül Gyurkócza Arankát hívták be, hamis vádakat akartak belőle kikényszeríteni. Mivel nem volt olyan ijedős, karakánul ellenállt, összevissza verték, de úgy, hogy a bőrén ne maradjanak nyomok. A blúza viszont mind csíkokba szakadt. Nagyon megfenyegették, ezért eleinte nem merte elmondani, hogyan bántak vele, de nekünk, akik láttuk, amikor visszajött, nem volt aggályunk afelől, hogy mit művelhettek vele az államgépezet szörnyetegei.”
1958–1959-ben, miután a negyedik évet elkezdtük, decembertől kezdve a fiúkat sorban letartóztatták. 1959 februárjában a rektori hivataltól kaptunk egy átiratot, melyben közölték a vallásügyi hivatal rendeletét, miszerint
Ráadásul a lányokat arra kötelezték, hogy saját maguk kérvényezzék a kicsapásukat. Mi viszont eldöntöttük, ha eltávolítanak bennünket, belenyugszunk, de nem kérvényezzük a kicsapásunkat. Miután a püspök urat ismét megfenyegették, összehívta a még szabadon lévő teológuslányokat, és elmondta nekünk, hogy itt nincs mit tenni, mert már olyan sok az áldozat, hogy a mi ellenállásunknak már nincs tétje. Ki nyer azzal, ha bennünket is bezárnak?
Megkért nyomatékosan, hogy írjuk alá azt a kérvényt, mert Isten útjai kiszámíthatatlanok, még eljöhet az idő, amikor rehabilitálnak bennünket, és visszajöhetünk, elvégezhetjük a teológiát.
Nagy búsan én is hazamentem, és azon lepődtem meg a legjobban, hogy a teológia ellen foggal-körömmel harcoló édesapám, amikor megtudta, hogy kicsaptak onnan, felháborodott miatta. Akkoriban brigádvezető volt a fazekasvarsándi kollektív gazdaságban, ahol több mint kétszáz ember munkájáért felelt. Én is beálltam a brigádba: kapáltam, lovat hajtottam, ekéztem, boronáltam… Én ugyanis a lovaknak nagy szerelmese voltam, azt mondták rólam, hogy hamarabb tanultam meg lovagolni, mint járni. Nyilván, ez nem volt így, de valóban nagyon szerettük egymást a lovakkal.
1962-ig dolgoztam ott, amikor újból beindították a fazekasvarsándi iskolában a néhány éve gyermekhiány miatt megszüntetett felső tagozatot, csakhogy nem voltak tanárok.
Gondoltam egy merészet, s mivel a teológia előtt tanítóképzőt végeztem, és tanítottam is három évig, jelentkeztem a tanítói diplomámmal a kisjenői rajonközpontban, ahol elmondták:
Tanárhelyettes beosztásban mezőgazdaságtant, földrajzot, ének-zenét, igazából román nyelv és matematika kivételével, valamennyi tantárgyat tanítottam. Volt olyan igazgatóm, sőt kollégám is, aki az én hátamon próbálta meg bizonyítani a párthűségét…
Megpróbáltam magam hasznossá tenni, éneket tanítottam, iskolakórust szerveztem, Nagyváradon elvégeztem a karvezetői tanfolyamot, ugyanakkor egy román zeneértő kolléganőmmel együtt a kollektív gazdaság égisze alatt felnőtt vegyeskórust szerveztünk, Népdalcsokor néven megszerveztem a pedagógusok énekkarát. E tevékenységek révén egyre jobban megismertek Aradon is, ahol akkoriban nyílt meg a mai Aurel Vlaicu Általános Iskola, a volt 21-es iskola, és szükség volt tanerőre. 1982-ben engem is kineveztek oda, mert gyermekhiány miatt megszűnt Varsándon az állásom. Itt is egy
– Az 1989-es rendszerváltásig szóba sem jöhetett, hogy a teológián befejezhesse a tanulmányait?
– Annak már a reményéről is lemondtunk… A rendszerváltás után Matekovits Mihály lett az Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes, aki Fazekasvarsándon három évig kollégám volt. 1990 januárjában az ő közreműködésével beindítottuk a vallásoktatást, amit ökomenikus módon végeztem Király Árpád római katolikus plébános segítségével. Mivel amúgy is a nyugdíjkorhatár közelében voltam, és jutott rá időm,
Ugyanazok a jogok és kötelességek vonatkoztak rám is, mint a parókus lelkészekre, de az én fő profilom a tanítás volt.
Az aradi evangélikus-lutheránus templom, színe után a köznyelv „vörös” templomnak nevezi
Fotó: Pataky Lehel Zsolt
A továbbiakban iskolalelkészként vallást tanítottam az Aurel Vlaicu Általános Iskolában, az 1-es számú Általános Iskolában, a Csiky Gergely Főgimnáziumban, s ezzel párhuzamosan kerültem kapcsolatba a börtönmisszióval. Egy a börtönbe beszolgáló román baptista hitoktató kolléganőm azzal keresett meg, hogy a magyar elítéltek anyanyelvű könyveket kértek tőle. Miközben otthon a könyvespolcomat szemlétem, hogy mitől is válnék meg, milyen könyv is lenne jó számukra, villámként hasított belém:
Ezért inkább magam megyek hozzájuk. Másnap megbeszéltem a dolgot a belvárosi evangélikus lelkipásztorral, akivel közösen kérvényeztük a börtönmissziót. Közel kéthónapnyi várakozás után megcsörrent a telefonom, hogy Bukarestben jóváhagyták a börtönpasztorációt, másnap 14 órakor vár a börtönparancsnok. Hetente egy-két alkalommal a börtönben tartottam bibliaórát, istentiszteleteket, illetve lelkigondozást végeztem magyarul. Kezdetben a rabok között csupán reformátusok voltak negyvenen.
Kapóra jött a Sárospataki Református Teológiai Akadémia felhívása, miszerint ökumenikus jellegű kétéves börtönpasztorációs képzést indítanak. Ezt elvégeztem, így huszonnyolc esztendeje diplomás börtönlelkészként szolgálom változó létszámú híveimet, akik bekerülnek, majd szabadulnak... Jó párt évvel ezelőtt a román nők „fellázadtak”, hogy miért csak a magyaroknak van olyan léleknyugtató foglalkozás, és nekik miért nincs. Akkor azt mondtam, hogy ha igénylik, szívesen foglalkozom velük is.
Időközben nagyon sok neoprotestáns börtönlakó lett, akikhez prédikátorok járnak be, én pedig a történelmi egyházakhoz tartozókkal foglalkozom. Amíg biztonságosan el tudom vezetni az autót odáig – másra nem is használom –, miért ne tenném. A közelmúltban voltam orvosnál, jelesre vizsgáztak a reflexeim, igaz, a térdeim már nem olyan rugalmasak… Minden hónap első vasárnapján és a következő szombaton a férfi, minden hónap harmadik csütörtökén és negyedik vasárnapján a női börtönbe megyek. A férfiaknál igazi nehézfiúk vannak, mert az aradi maximális biztonságú börtön, tehát a szigorítottakat és a fegyházasokat tartják itt.
– Idén novemberben lesz kilenc éve, hogy megkapta a Colson-díjat. Mi is ez pontosan?
– Soha semmilyen elismerést nem vártam, mert én elhívásként élem meg Istentől az én börtönszolgálatomat. De nem tagadom, hogy jól esik a Charles W. Colson-díj, amit Romániában csak én kaptam meg. Charles W. Colson Nixon amerikai elnök főtanácsadója volt, csakhogy a Watergate-ügyben elítélték, börtönbe került, ahol megtért.
A Colson-díj a börtönpasztorációs tevékenység elismerése
Fotó: Pataky Lehel Zsolt
Szabadulása után megalapította az elítélteket támogató Nemzetközi Testvéri Börtöntársaságot, amely manapság a világ 113 országában segíti az elítéltek talpra állítását. Ezt a díjat kaptam meg a Magyar Testvéri Börtöntársaság részéről.
– Mi segítette az évtizedeken át, amelyek alatt nem gyakorolhatta a hivatását, sőt a kommunista államhatalom megbélyegezte?
– A rendíthetetlen hitem. Bár nem értjük Isten terveit, visszanézve látjuk meg, hogy az ő keze munkálkodott. Az Úristen adott lelki és fizikai erőt mindennek az elviseléséhez. Azt, hogy én most itt tartok, ahol vagyok, az az ő időzítése. És – hadd idézzem Adorjáni Dezső Zoltán püspök urat – én a börtönben már „életfogytos” vagyok.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Több mint 9000 nyolcadik osztályt végzett diák vett részt pénteken a kisebbségek anyanyelv és irodalom írásbeli vizsgáján – tájékoztatott az oktatási minisztérium.
Közel hat évvel ezelőtt újították fel az ópálosi szivattyúállomást, amellyel több ezer hektár termőföldet lehetne öntözni Arad megyében, de a berendezés csak néhány hónapig működött, mert a Marosból a csatornába szivattyúzott víz elszivárgott.
Nicușor Dan államfő hétfőre összehívta a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) ülését.
Viharos, zivataros időjárásra figyelmeztető előrejelzéseket bocsátott ki pénteken az Országos Meteorológiai Szolgálat.
Bihar megye az elmúlt években felismerte, hogy az egyik legnagyobb természeti erőforrása – a termálvíz – jóval több lehetőséget rejt magában, mint amit eddig kihasználtak.
Súlyos gondot okoz az ivóvízellátás hiánya Dicsőszentmártonban és a környező Maros megyei településeken a Kis-Küküllő vizének megnövekedett sókoncentrációja miatt, a vezetékes ivóvízellátás több ízben is szünetelt az elmúlt napokban.
Pert nyert az Arad megyei prefektúra az egyetlen családnak visszaszolgáltatott partiumi falu, Zarándnádas ügyében.
Életének 84. évében meghalt Kincses Előd jogász, közíró, a romániai rendszerváltás utáni időszak egyik legismertebb magyar közéleti alakja, az erdélyi magyar ügyek és érdekek kitartó képviselője, védője.
Két Maros megyei személy vesztette életét Élesd terelőútján egy tömegbalesetben kedd délután, két személygépkocsi és egy autóbusz karambolozott.
A marosvásárhelyi rendőrségi fogdában kötött ki az a 35 éves gépkocsivezető, aki mattrészegen ült volánhoz, az alkoholszonda a kilégzett levegőjében 1,32 mg/l tiszta alkoholt jelzett.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!