Az erőszak sohasem tekinthető magánügynek – Mayer-Kinczler Hajnal szerint erélyesebben kell fellépni a bántalmazókkal szemben

– A kolozsvári, romániai közvéleményt egyaránt megrázta az elmúlt hetekben Molnár Beáta meggyilkolása. A gyanúsított korábban is bántalmazta barátnőit, tavaly felfüggesztett börtönbüntetést kapott ezért. A történtek után felmerül a kérdés: nem volt enyhe az ítélet, nem elnéző a romániai jogrend a nők elleni erőszak elkövetőivel?

– Szociális munkásként 25 éve vagyok a pályán, az utóbbi 12 évben a családon belüli erőszak áldozataival foglalkoztam. Az 1990-es évek óta sokat változott a törvény, már vannak olyan eszközeink, melyek akkor nem voltak, tehát fejlődtünk. De van még mit finomítani a rendszeren. Még nem állunk ott, ahol a nyugat-európai országok, hiszen ott fejlettebb az infrastruktúra, több a szakember, átláthatóbbak a procedúrák. 2018-ban, mikor a jogi változások történtek, azt gondoltuk, egyszerűbb lesz a munkánk, mert a törvény szépen leírja, mit kell tenni. De közben kiderült, hogy hiányoznak az erőforrások: az emberek a terepről, és az intézmények közötti együttműködés sem átlátható, ez pedig megnehezíti a munkát.

Ennek a családon belüli erőszak áldozatai isszák meg a levét, mert ha valaki veszélybe kerül, a társadalom tagjai nem tudják, mit kell tenni, hova kell fordulni.

Nem tiszta a kép, így az emberek sem kapnak pontos információt, nincs elegendő kampány. Egy bírósági ítéletet nem kommentálhatok, mert nem vagyok jogi szakember, azt viszont el tudom mondani, hogy a törvény szerint a bántalmazókat csakis a bizonyítékok alapján tudják elítélni. Ha ilyen ítélet születik, mint egy éve a gyanúsított esetében, az mindenkit elgondolkodtat, hiszen ahhoz képest, amit tett, kevésnek ítéljük a büntetést. Itt kellene javítani a rendszeren, ugyanis a vizsgálatot lefolytató, bizonyítékokat gyűjtő szakemberek számára nem eléggé tiszta, hogy mi történik ilyenkor az áldozattal.

Nem ugyanazon a nyelven beszélünk mi, szakemberek: a szociális munkás, a pszichológus, a rendőr, az ügyész, a bíró, az orvos. Ahányan vagyunk az áldozat körül, annyiféle nyelvet beszélünk.

Szociális munkásként nekem egyet mond a kockázatfelmérés, a rendőrnek mást, az orvos szerint csak egy kis karcolás történt, és a pszichológiai részét fel sem mérjük, az nem bizonyíték. Gyakorlatilag elakadunk ezekben a procedúrákban, így megvan annak a kockázata, hogy nem az lesz a végeredmény, amit a társadalom elvár. Holott olyan elkövetőről van szó, aki nem fog leállni, csak újabb áldozatra vár.

– Igen, voltak előző áldozatok is, akik írásbeli tanúvallomást tettek, amit a bíró nem vett figyelembe. Ez hogyan történhet meg?

– Mert, ahogy mondtam, nem ugyanazon a nyelven beszélünk, amikor szakemberként boncoljuk az esetet. A törvényi előírás megvan, de azt a szakember alkalmazza, aki ki kell legyen képezve, különben nem tudja, mit nézzen, mit lát. És akkor nem tudja tálalni sem az esetet, kihangsúlyozni a rizikót a másik szakembernek, aki folytatja a munkát.

– Értsem úgy, hogy a jogi keret adott, de nincs meg a módszertan, a hatóságok közötti együttműködés?

– A kezdetleges módszertanok megvannak, de nem eléggé világosak, így alkalmazáskor előfordulhat hiányosság. A törvény előírja, hogy bármilyen kis településen az önkormányzatnál lennie kell egy sürgősségi csapatnak, amelynek szociális munkás, pszichológus és helyi rendőr a tagja, ilyenkor ez a csapat lép fel. De ez sok helyen nem létezik vagy csak papíron létezik, és ha van is, nem dolgozik 24 órából 24-et – nincs kiépítve a rendszer, nincsenek alkalmazottak.

Például a rendőrségen nincs elegendő alkalmazott a távolságtartási parancsok utánkövetéséhez. Így a megbízott rendőr ritkábban találkozik az elkövetővel, mint azt annak az előélete indokolná, így magas a kockázata egy újabb bántalmazásnak.

Ez veszélyes helyzetekhez vezethet, ugyanis az elkövető sokszor nem tudja abbahagyni a bántalmazást, mert olyan problémája van, amihez pszichológiai felmérés, terápia kellene. Ha egyáltalán akar járni terápiára, hiszen a kezelés csak akkor működik, ha az illető valóban akar változtatni. A rendőröknek tehát nehéz dolguk van, ezt könnyítené meg a karkötő, amiről szintén van törvény. A távoltartási parancs kibocsátásakor az áldozat és az elkövető is kapna egy-egy karkötőt, ami össze van kötve a rendőrségi elektronikai rendszerrel, és jelzi az illetékes rendőrnek, ha az elkövető közeledik az áldozathoz.

Ugyanis megtörténhet, hogy az áldozat nem tudja, ha az elkövető követi, de az is sokszor előfordul, hogy az áldozat sem tartja be a távoltartási parancsot, vissza akar térni az élettársához.

Kibékülnek, és még a szociális munkásnak sem szólnak, próbálnak elszigetelődni. Ha az áldozat visszalép, és elzárkózik a segítség elől, az még nagyobb veszélyt jelent számára.
 
– Hogyan segíthetnek ebben a folyamatban az áldozatnak, az illetékes hatóságoknak a hozzátartozók, barátok?

– Hozzátartozóként az a legfontosabb, hogy ha mellettünk valaki ilyen helyzetbe kerül, higgyünk neki. Ne ítélkezzünk, hallgassuk meg. Próbáljunk olyan helyen beszélgetni vele, ahol megnyílhat, bizonyosodjunk meg, hogy más nem hallja. Mert a bántalmazottak diszkrécióra vágynak, és konkrét segítségre. Ajánljuk fel nekik, hogy elkísérjük az orvoshoz, felügyeljük a gyerekeket stb. A szavak, az empátia is fontos, de leginkább konkrét segítségre van szükségük.

– Mennyire kell erélyesen fellépni, ha fennáll egy ilyen helyzet?

– Minél erélyesebben lépünk fel, annál jobban elszigetelődik tőlünk is. Nem biztos, hogy megmenti a helyzetet a jóindulat vagy az empátia, de ha az áldozat tőlünk is eltávolodik, az még nagyobb veszélyt jelent. Mert az elkövető épp azt akarja, hogy áldozata minél elszigeteltebb legyen, csak tőle függjön. Ezért hozzátartozóként nyitott szemmel kell járni.

Bár bűnügyi feljelentést nem tudunk tenni az áldozat helyett, ha azt a látjuk vagy gyanítjuk, hogy fizikai bántalmazás történt, veszélyben van, fel kell hívni a rendőrséget, el kell mondani a jeleket, és a segítségüket kell kérni.

Mert még megelőzhető a baj, és ezek is bizonyítékok, melyekből össze lehet rakni a történetet.

– Utólag számít, ha a hozzátartozók korábban értesítették a rendőrséget?

– Persze, amikor a bíró asztalára kerül az ügy, látja, hogy korábban is történt agresszió, riasztották a rendőrséget. Fontos megtanulni tudatosan figyelni,  amikor rendellenesség van, dokumentálni, bizonyítékokat gyűjteni. Nem kell túlzásokba esni, de meg kell tenni, akkor is, ha a rendőrségtől fejmosást kapunk. Többször megtörtént ugyanis, hogy a rendőrség nem talált nyomot, így megdorgálták azt, aki riasztotta őket, sőt, büntetéssel fenyegették.

Főleg olyankor fontos jelenteni mindent, ha ismerjük az elkövető előéletét, mint a kolozsvári gyilkossági esetben. Nem szeretnék „profilokat alkotni”, de az áldozat azt gondolhatta, hogy meg fogja tudni változtatni az elkövetőt, annak ellenére, hogy a korábbi áldozatoknak ez nem sikerült.

Úgy gondolhatta, hogy megérdemel egy újabb esélyt, és ezt meg akarta adni neki. Ez nem egészséges eszmefuttatás, mert ezt a szakembereknek kell megtenniük. Ha az elkövető akar változni, megvan az intézményes keret, ahol ezt megteheti. A nő a kapcsolatban élettárs, barátnő, feleség, testvér – bármelyik szerepben is van –, nem pedig terapeuta vagy rendőr. Meg kell maradni ebben a szerepben, nem szabad átmenni más szerepbe. Nagyon fontos, hogy ezt megtanítsuk a leányainknak, fiainknak, fiataljainknak. Hogy beszéljünk róla, konkrét helyzeteket mutassunk be az iskolákban, melyekből tanulnak.

Mivel a rendszer sem tökéletes és a szakember is kiéghet, egyszerű állampolgárként is tudni kell, hogy ilyenkor mi a teendő.

Különben az elkövetők azt látják, hogy nincs következménye a tetteiknek, könnyen ki lehet bújni a felelősség alól. Így erőre kapnak, folytatják a bántalmazást. Ha az elkövetőnek pszichés problémái vannak, nagyon nehéz bizonyítékot előterjeszteni, főleg, ha nincs diagnosztizálva, nem kerül szakemberhez. A törvényen is finomítani kellene, hogy a rendőr könnyebben kérhesse a vizsgálatot.

Ha az elkövetőt az első agressziónál megvizsgálja egy klinikai pszichológus, az sokat hozzáadhat a képhez.

Olyan szempontból is hiányos a rendszer, hogy az áldozatra koncentrál, az elkövetővel senki nem foglalkozik. Amellett, hogy az áldozat megkapja a segítséget, fontos, hogy az elkövetővel is dolgozzunk, hogy ne legyen több áldozat.

– Ebben az esetben az elkövető büntetésének része volt, hogy terápiára járjon. Ki lehet játszani a rendszert?

– Ki tudja játszani, mert például a távoltartási parancs esetén a bírósági döntésben benne van, hogy járjon terápiára, a bíró odaírja, de nem küldi tovább ellenőrzésre. A rendőr nyomon követi, hogy betartja-e a távolságot az áldozattól, de a terápiáról nincs információ. Ha az önkormányzathoz kerül a távoltartási végzés, a bíró kéri, hogy biztosítsuk ezt a szolgáltatást az elkövető számára, holott nekünk nincs, a törvény nem kéri.

Ráadásul a bíró az államot terheli a terápia költségeivel is, az elkövetőnek semmi felelőssége. Nyugaton rájöttek: fontos, hogy az elkövető érezze, büntetve van.

Nálunk még a zsebén sem érzi, az állam semmiféle üzenetet nem küld az elkövetőnek, hogy nem cselekedett helyesen.
 
– Visszatérve a barátokra, társadalomra: mit kellett volna tennie a bántalmazó baráti körének, ismerőseinek, hogyan kellett volna viszonyulni hozzá, miután megszületett a bírósági ítélet? Mi a nagyobb veszély, ha kiközösítik vagy ha visszafogadják?

– „Mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy megváltozzon” – ez szépen hangzik, de épp ezért vesztette életét az áldozat. Mint mondtam, nem a baráti kör fogja megmenteni, de nagy szerepe van, tehát mindenképp vissza kell jelezni az elkövetőnek, hogy ez a viselkedés nem elfogadott. Ahogy az egyetemen felbontották a munkaszerződését, mert szerintük nem elfogadható, amit tett, hasonlóan erélyesen kell fellépni a környezetének is. De nagyon hamar túllépünk az ilyen eseteken, és ez társadalmi probléma.

– Akkor is azt mondjuk: az ő kapcsolatuk, az ő problémájuk, nem avatkozom bele.
Ez az általános hozzáállás. Pedig az erőszak mindannyiunk problémája, nem csak azoké, akik benne vannak, mert előbb vagy utóbb mindenkit érinteni fog. Ha nem fizikailag, akkor anyagilag érzem meg, mert egy áldozat megmentése nagyon költséges. És ahelyett, hogy kibeszélnénk, tudatosítanánk magunkban, szörnyülködünk.

Azt akarjuk, hogy szűnjön meg az erőszak, de mi mit tettünk ellene? Nézzünk magunkba, tudjuk a választ: nem sokat.

Már akkor riadót kell fújni, ha egy buliban egy férfi lealacsonyító dolgokat mond a nőkről, viccel a nők elleni erőszak kapcsán. Nem kell megvárni, hogy cselekedjen.

– Ha ilyenkor jeleznénk, hogy ez nem elfogadható, nem lenne ennyire gyakori az agresszió?

– Ha ez a férfi nem kap visszajelzést, hogy ez nincs rendjén, mert senki nem érzi úgy, hogy ez az ő problémája is, akkor az illető azt fogja hinni, hogy rendjén van. Ezért kell tudatosítani, hogy ez közös problémánk, hogy a családon belüli erőszak nem magánügy. A magánszférában történik, de mindannyiunk felelőssége, mert felelősek vagyunk egymásért. Családtagokként, barátokként többet látunk, mint a hivatalnokok.

Ha nem vállalunk felelősséget, a rendőr, a bíró hogyan értse meg, mi történik a háttérben?

Ne várjuk meg, míg a nő kék foltokkal jelenik meg vagy bujkál. Figyeljünk rá, és akkor nagy valószínűséggel elkerüljük a drámákat.

– A kolozsvári eset amiatt is megdöbbentő, mivel értelmiségi körben, egyetemi közegben történt, ahol nem gondolnánk, hogy ilyesmi megtörténhet...

– Megmutatkozott az, hogy a családon belüli erőszak nem kivételez. Sem gazdaggal, sem szegénnyel, sem értelmiségivel, sem parasztemberrel. És mindig van ok: van, aki úgy nőtt fel, hogy bántalmazták, vagy pszichiátriai problémája van, kábítószerezik stb. Ezek nem mentségek az elkövetőre nézve, hanem okok, rámutatnak, miért történik.

De nincs kivétel, bárhol előfordul, és mindenhol ugyanolyan nehéz közbelépni. Egy egyetemi városban is megtörténik, az ország legfejlettebb régiójában, ahol ráadásul biztosítottak az ilyen jellegű szolgáltatások.

Mégsem lép közbe senki: egyik azt mondja, hogy az ő dolguk, a másik, hogy nincsenek bizonyítékok, így halmozódik fel a sok dolog az áldozat rovására. Ő pedig kötődést érez, egy csomó érzelem kavarog benne, és nem jut el szakemberhez. Nagyon fontos, hogy bátorítsuk: keressen fel egy szakembert. Menjen el pszichológushoz, tanácsadóhoz, aki segít feldolgozni a gondolatait, érzelmeit, hogy halljon információkat, megértse, milyen helyzetben van, és ennek milyen következményei lehetnek. Fontos, hogy hozzátartozóként ösztönözzük erre, hogy ne legyen nagyobb baj.

A társadalom nagy problémája, hogy közömbösek, egoisták vagyunk, el vagyunk foglalva a saját problémáinkkal, a másiké már nem érdekel.

Pedig egy alkoholista, egy függő sosem fog elmenni segítséget kérni, változás akkor történik, ha valaki, valami kimozdítja abból a helyzetből. Így van ez az áldozatokkal is. Ameddig azt gondolja, hogy uralja a helyzetet, nem fog lépni. Mi látjuk, hogy veszélyben van, ő nem. Ezért fontos a segítségnyújtás.

– Nem tudom, hogy a többi hatóság mit mond, de részünkről – és tudom, hogy szomorú, amit mondok – ez várható volt. Ebben vagyok mindennap, ismerem a rendszerbeli hiányosságokat, és sokszor nem tudok aludni, nem tudok nyugodt lenni, mert tudom, hogy bármelyik pillanatban robbanhat valami.

Tudom, hogy milyen nagy veszélyben vannak a gyermekeink, mi is sokszor. És szomorú, hogy nagyon keveset beszélünk erről, így az emberek ennek nincsenek tudatában.

Amikor megtörténik egy tragédia, kapkodjuk a fejünket, mert pont a kis magyar közösségünkben történt, ismert volt az áldozat, így jobban felkavarja az érzelmeket, de sok kevésbé ismert áldozat van. Ezért fontos tudni a kellő információkat, és lépni. Mindig lépni kell, egy pofonkor, beszóláskor is – általában így kezdődik –, nem szabad elnézőnek lenni, nem szabad semmilyen erőszakos cselekedetet következmény nélkül hagyni.