Az erőszak sohasem tekinthető magánügynek – Mayer-Kinczler Hajnal szerint erélyesebben kell fellépni a bántalmazókkal szemben

Nem tiszta a kép, így az emberek sem kapnak pontos információt, nincs elegendő kampány. Egy bírósági ítéletet nem kommentálhatok, mert nem vagyok jogi szakember, azt viszont el tudom mondani, hogy a törvény szerint a bántalmazókat csakis a bizonyítékok alapján tudják elítélni. Ha ilyen ítélet születik, mint egy éve a gyanúsított esetében, az mindenkit elgondolkodtat, hiszen ahhoz képest, amit tett, kevésnek ítéljük a büntetést. Itt kellene javítani a rendszeren, ugyanis a vizsgálatot lefolytató, bizonyítékokat gyűjtő szakemberek számára nem eléggé tiszta, hogy mi történik ilyenkor az áldozattal.

Szociális munkásként nekem egyet mond a kockázatfelmérés, a rendőrnek mást, az orvos szerint csak egy kis karcolás történt, és a pszichológiai részét fel sem mérjük, az nem bizonyíték. Gyakorlatilag elakadunk ezekben a procedúrákban, így megvan annak a kockázata, hogy nem az lesz a végeredmény, amit a társadalom elvár. Holott olyan elkövetőről van szó, aki nem fog leállni, csak újabb áldozatra vár.

– Igen, voltak előző áldozatok is, akik írásbeli tanúvallomást tettek, amit a bíró nem vett figyelembe. Ez hogyan történhet meg?

– Mert, ahogy mondtam, nem ugyanazon a nyelven beszélünk, amikor szakemberként boncoljuk az esetet. A törvényi előírás megvan, de azt a szakember alkalmazza, aki ki kell legyen képezve, különben nem tudja, mit nézzen, mit lát. És akkor nem tudja tálalni sem az esetet, kihangsúlyozni a rizikót a másik szakembernek, aki folytatja a munkát.

Ez veszélyes helyzetekhez vezethet, ugyanis az elkövető sokszor nem tudja abbahagyni a bántalmazást, mert olyan problémája van, amihez pszichológiai felmérés, terápia kellene. Ha egyáltalán akar járni terápiára, hiszen a kezelés csak akkor működik, ha az illető valóban akar változtatni. A rendőröknek tehát nehéz dolguk van, ezt könnyítené meg a karkötő, amiről szintén van törvény. A távoltartási parancs kibocsátásakor az áldozat és az elkövető is kapna egy-egy karkötőt, ami össze van kötve a rendőrségi elektronikai rendszerrel, és jelzi az illetékes rendőrnek, ha az elkövető közeledik az áldozathoz.

Kibékülnek, és még a szociális munkásnak sem szólnak, próbálnak elszigetelődni. Ha az áldozat visszalép, és elzárkózik a segítség elől, az még nagyobb veszélyt jelent számára.
 
– Hogyan segíthetnek ebben a folyamatban az áldozatnak, az illetékes hatóságoknak a hozzátartozók, barátok?

– Hozzátartozóként az a legfontosabb, hogy ha mellettünk valaki ilyen helyzetbe kerül, higgyünk neki. Ne ítélkezzünk, hallgassuk meg. Próbáljunk olyan helyen beszélgetni vele, ahol megnyílhat, bizonyosodjunk meg, hogy más nem hallja. Mert a bántalmazottak diszkrécióra vágynak, és konkrét segítségre. Ajánljuk fel nekik, hogy elkísérjük az orvoshoz, felügyeljük a gyerekeket stb. A szavak, az empátia is fontos, de leginkább konkrét segítségre van szükségük.

– Mennyire kell erélyesen fellépni, ha fennáll egy ilyen helyzet?

– Minél erélyesebben lépünk fel, annál jobban elszigetelődik tőlünk is. Nem biztos, hogy megmenti a helyzetet a jóindulat vagy az empátia, de ha az áldozat tőlünk is eltávolodik, az még nagyobb veszélyt jelent. Mert az elkövető épp azt akarja, hogy áldozata minél elszigeteltebb legyen, csak tőle függjön. Ezért hozzátartozóként nyitott szemmel kell járni.

Mert még megelőzhető a baj, és ezek is bizonyítékok, melyekből össze lehet rakni a történetet.

Úgy gondolhatta, hogy megérdemel egy újabb esélyt, és ezt meg akarta adni neki. Ez nem egészséges eszmefuttatás, mert ezt a szakembereknek kell megtenniük. Ha az elkövető akar változni, megvan az intézményes keret, ahol ezt megteheti. A nő a kapcsolatban élettárs, barátnő, feleség, testvér – bármelyik szerepben is van –, nem pedig terapeuta vagy rendőr. Meg kell maradni ebben a szerepben, nem szabad átmenni más szerepbe. Nagyon fontos, hogy ezt megtanítsuk a leányainknak, fiainknak, fiataljainknak. Hogy beszéljünk róla, konkrét helyzeteket mutassunk be az iskolákban, melyekből tanulnak.

Különben az elkövetők azt látják, hogy nincs következménye a tetteiknek, könnyen ki lehet bújni a felelősség alól. Így erőre kapnak, folytatják a bántalmazást. Ha az elkövetőnek pszichés problémái vannak, nagyon nehéz bizonyítékot előterjeszteni, főleg, ha nincs diagnosztizálva, nem kerül szakemberhez. A törvényen is finomítani kellene, hogy a rendőr könnyebben kérhesse a vizsgálatot.

Olyan szempontból is hiányos a rendszer, hogy az áldozatra koncentrál, az elkövetővel senki nem foglalkozik. Amellett, hogy az áldozat megkapja a segítséget, fontos, hogy az elkövetővel is dolgozzunk, hogy ne legyen több áldozat.

– Ebben az esetben az elkövető büntetésének része volt, hogy terápiára járjon. Ki lehet játszani a rendszert?

– Ki tudja játszani, mert például a távoltartási parancs esetén a bírósági döntésben benne van, hogy járjon terápiára, a bíró odaírja, de nem küldi tovább ellenőrzésre. A rendőr nyomon követi, hogy betartja-e a távolságot az áldozattól, de a terápiáról nincs információ. Ha az önkormányzathoz kerül a távoltartási végzés, a bíró kéri, hogy biztosítsuk ezt a szolgáltatást az elkövető számára, holott nekünk nincs, a törvény nem kéri.

Nálunk még a zsebén sem érzi, az állam semmiféle üzenetet nem küld az elkövetőnek, hogy nem cselekedett helyesen.
 
– Visszatérve a barátokra, társadalomra: mit kellett volna tennie a bántalmazó baráti körének, ismerőseinek, hogyan kellett volna viszonyulni hozzá, miután megszületett a bírósági ítélet? Mi a nagyobb veszély, ha kiközösítik vagy ha visszafogadják?

– „Mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy megváltozzon” – ez szépen hangzik, de épp ezért vesztette életét az áldozat. Mint mondtam, nem a baráti kör fogja megmenteni, de nagy szerepe van, tehát mindenképp vissza kell jelezni az elkövetőnek, hogy ez a viselkedés nem elfogadott. Ahogy az egyetemen felbontották a munkaszerződését, mert szerintük nem elfogadható, amit tett, hasonlóan erélyesen kell fellépni a környezetének is. De nagyon hamar túllépünk az ilyen eseteken, és ez társadalmi probléma.

Már akkor riadót kell fújni, ha egy buliban egy férfi lealacsonyító dolgokat mond a nőkről, viccel a nők elleni erőszak kapcsán. Nem kell megvárni, hogy cselekedjen.

– Ha ilyenkor jeleznénk, hogy ez nem elfogadható, nem lenne ennyire gyakori az agresszió?

– Ha ez a férfi nem kap visszajelzést, hogy ez nincs rendjén, mert senki nem érzi úgy, hogy ez az ő problémája is, akkor az illető azt fogja hinni, hogy rendjén van. Ezért kell tudatosítani, hogy ez közös problémánk, hogy a családon belüli erőszak nem magánügy. A magánszférában történik, de mindannyiunk felelőssége, mert felelősek vagyunk egymásért. Családtagokként, barátokként többet látunk, mint a hivatalnokok.

Ne várjuk meg, míg a nő kék foltokkal jelenik meg vagy bujkál. Figyeljünk rá, és akkor nagy valószínűséggel elkerüljük a drámákat.

– A kolozsvári eset amiatt is megdöbbentő, mivel értelmiségi körben, egyetemi közegben történt, ahol nem gondolnánk, hogy ilyesmi megtörténhet...

– Megmutatkozott az, hogy a családon belüli erőszak nem kivételez. Sem gazdaggal, sem szegénnyel, sem értelmiségivel, sem parasztemberrel. És mindig van ok: van, aki úgy nőtt fel, hogy bántalmazták, vagy pszichiátriai problémája van, kábítószerezik stb. Ezek nem mentségek az elkövetőre nézve, hanem okok, rámutatnak, miért történik.

Mégsem lép közbe senki: egyik azt mondja, hogy az ő dolguk, a másik, hogy nincsenek bizonyítékok, így halmozódik fel a sok dolog az áldozat rovására. Ő pedig kötődést érez, egy csomó érzelem kavarog benne, és nem jut el szakemberhez. Nagyon fontos, hogy bátorítsuk: keressen fel egy szakembert. Menjen el pszichológushoz, tanácsadóhoz, aki segít feldolgozni a gondolatait, érzelmeit, hogy halljon információkat, megértse, milyen helyzetben van, és ennek milyen következményei lehetnek. Fontos, hogy hozzátartozóként ösztönözzük erre, hogy ne legyen nagyobb baj.

Pedig egy alkoholista, egy függő sosem fog elmenni segítséget kérni, változás akkor történik, ha valaki, valami kimozdítja abból a helyzetből. Így van ez az áldozatokkal is. Ameddig azt gondolja, hogy uralja a helyzetet, nem fog lépni. Mi látjuk, hogy veszélyben van, ő nem. Ezért fontos a segítségnyújtás.

Amikor megtörténik egy tragédia, kapkodjuk a fejünket, mert pont a kis magyar közösségünkben történt, ismert volt az áldozat, így jobban felkavarja az érzelmeket, de sok kevésbé ismert áldozat van. Ezért fontos tudni a kellő információkat, és lépni. Mindig lépni kell, egy pofonkor, beszóláskor is – általában így kezdődik –, nem szabad elnézőnek lenni, nem szabad semmilyen erőszakos cselekedetet következmény nélkül hagyni.