„Ezt csak szenvedéllyel lehet csinálni”

Dr. Veres Mihály, a marosvásárhelyi Szív- és Érrendszeri Betegségek és Transzplantációs Intézet altató és intenzív terápiás szakorvosa a Krónika megkeresésére elmondta, hogy az aneszteziológia és az intenzív terápia egyáltalán nem könnyű szakterület, amelyet kevesen választanak a kritikusan súlyos betegek kezelésének komplex feladata és a gyakori halálesetek miatt. Akik mégis megteszik, tapasztalata szerint rendszerint szívvel-lélekkel, nagyfokú hivatás- és felelősségtudattal küzdenek a betegek életben maradásáért.

Bár az intenzív terápián dolgozók többszörös kihívásoknak és fokozott stresszhelyzeteknek vannak kitéve, benne már az egyetem megkezdése előtt élesen körvonalazódott az elképzelés, hogy ezen a szakterületen szeretné kamatoztatni a megszerzett tudást. Hivatásáról már 14 éves korában döntött, amikor önkéntesként tevékenykedett a marosvásárhelyi rohammentő szolgálatnál.

„A pandémia közelebb hozott azokhoz a szenvedő betegekhez, akik súlyos állapotban kerültek intenzív terápiára: itt rendszerint nemcsak a koronavírus okozta légzési elégtelenséget, a fertőzés okozta több szervi elégtelenséget is próbáltuk leküzdeni.

– osztotta meg. Hozzátette, kezdetben az osztályvezetők és az igazgatóság számára is nehézséget okozott az egyes osztályok átszervezése aszerint, hogy a fertőzött és nem fertőzött betegek ellátását egyaránt biztosítani tudják. A pandémia kezdeti fázisában a nem megfelelő személyzetszám, a hiányzó felszereltség és védőöltözet mellett az orvosoknak a bizonytalansággal is naponta szembe kellett nézniük.

„Óriási feszültség volt a személyzet körében, mert nem ismertük a covidos betegek intenzív ellátásával kapcsolatos szervezési, kezelési és megelőzési teendőket. Az első napokban csomaggal indultunk dolgozni, mert nem tudtuk, hogy a nap végén hazamehetünk, vagy a kórházban, esetleg egy szállodában fognak elkülöníteni minket” – emlékezett vissza.

Az életmentő műtétek túlterheltség miatti leállítása a marosvásárhelyi kardiológiai intézetben is komoly problémákat generált, súlyosbítva számos beteg állapotát. A fertőzéstől való félelem miatt ugyanakkor sokan már csak a szívbetegség előrehaladott állapotában jelentkeztek orvoshoz, ami szintén késleltette vagy megakadályozta a felépülést – vázolta a szakember. „Intézetünk specialitása az emelt szintű szervtámogató és életfenntartó kezelés, amelyet a járvány megjelenése óta gyakrabban alkalmazunk, és ez sokat segített a koronavírusban szenvedő, kritikus betegeknél.

– tette hozzá. A magánéletét illetően az intenzív terápiás szakember megosztotta, hogy kislánya épp a pandémia első hónapjaiban született meg, így a fertőzésveszély miatti félelmében kezdetben nehezére esett mellőzni a fizikai kontaktust. Mint mesélte, a kiegyensúlyozott apa-lánya kapcsolat kialakítása érdekében idővel leküzdötte félelmét, majd átesve a fertőzésen, az egész család antitestekkel vértezte fel magát a vírus ellen.

A járványhelyzet mentén keletkező szakmai kiégés és magánéleti válságok kapcsán Veres Mihály kifejtette, hogy

Mint mesélte, a műszak lejártával sokszor távoztak fáradtan a kórházból, de szakmai körben senkit nem ismer, akinek tönkrement volna a családja, vagy felmondott volna a munkahelyi stressz és a fizikai-érzelmi, valamint mentális kimerülés miatt. Ezzel együtt elismeri az elmúlt két évben született kutatások érvényességét, amelyek a pandémiás kiégés jelensége kapcsán születtek.

„Csak az válassza az orvosi pályát, aki szenvedélyesen tudja csinálni. Az orvoslás a tudomány egyik legrohamosabban fejlődő területe, amellyel lépést kell tartani, ezt érdemes figyelembe venni a választás előtt” – üzente Veres Mihály a jövő orvosgenerációjának.

A szakorvos köszönet helyett a kórházak korszerűsítését kéri az illetékesektől, a politikumtól. Meglátása szerint az országban jelenleg működő intézmények infrastruktúrája ugyanis régen meghaladott, amely sem a betegek, sem az orvosok igényeinek nem felel meg. Véleménye szerint ahhoz, hogy a betegeket ideális körülmények közt ápolhassák, komoly átalakításokra és fejlesztésekre lenne szükség, amelyek egyben az ellátottak biztonságát is növelik.

– fogalmazott lapunknak a kolozsvári szakorvos. Elmondása szerint azt leszámítva, hogy a családtól és barátoktól el voltak szigetelve, több időt tölthetett a férjével. Ez egy speciális munkaprogramnak volt köszönhető, mivel az első koronavírus-hullám során minden kéthetes munkaperiódust két hét kötelező karantén követett. „Talán ennek köszönhetően sikerült mentálisan és érzelmileg stabilnak maradni a különleges járványhelyzet ellenére. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az ember idővel belefárad a megszorításokba, ami a társadalmi elszigetelődést illeti, és ettől kezdve a rendeletek kontraproduktívvá válnak” – vázolta Lévay-Hail Brigitta.

Arra a kérdésünkre, tud-e olyan szakmabeliekről, akik kiégtek vagy felmondtak, végleg elhagyták a pályát, a belgyógyász elmondta, a médiából is lehetett értesülni olyan orvosokról, akik rosszul fogadták, hogy a járványhelyzet miatt kötelezve voltak a napi rutin feladására és az újonnan létrehozott fertőző osztályok betegeinek ellátására. Véleménye szerint a legnagyobb problémát a helyes kommunikáció hiánya okozta. Az egészségügyi rendszerben dolgozók szinte egyik napról a másikra értesültek arról, hogy a minisztériumi rendeletek folytán a munkahelyi viszonyok újraszervezése jön.

A védőfelszerelések piaci hiánya kétségeket ébresztett az egészségügyi dolgozókban. A szakorvos véleménye az, hogy ezekből az okokból kifolyólag voltak kollégák, akik feladták biztos állásukat a bizonytalanért, viszont olyanról nem tud, aki teljesen eltántorodott volna az orvosi pályától, mert az elhivatottság szelleme ugyanúgy dolgozott mindannyiukban. „A rendhagyó kihívások ellenére a kollégáimat, orvosokat, asszisztenseket csak dicsérni tudom, hűségesen állták a sarat a pandémia kitörése óta” – hangsúlyozta Lévay-Hail Brigitta.

A legnagyobb fejtörést a médiában megjelenő álhírek és orvosellenes megszólalások jelentették. Olyanok, mint az oltások negatív hatásaira vonatkozó, tudományos háttérrel nem alátámasztott rémhírek terjesztése, melyeknek következtében sok, veszélyeztetett csoportba tartozó beteg mondott le a szükséges védekezésről vagy akár kezelésről. Ezeknek a betegeknek a nagy része, vírusvariánstól függően, a járványosztályra, intenzívre került.

„Szerintem teljesen elfogadhatatlan, hogy egy beteg azért utasítsa el az oxigénterápiát, mert egyes platformok úgy tartják, hogy az jóval károsabb, mint a Covid–19 fertőzés. Így aztán szerintem a hála legméltányosabb formája, ha hagyjuk az egészségügyi dolgozókat legjobb tudásuk szerint, nemzetközi protokollokra alapozva cselekedni” – egészítette ki a belgyógyász.

Azoknak, akik most gondolkodnak azon, hogy az orvosi pályát válasszák, Lévay-Hail Brigitta azt üzeni, hogy

A betegek hihetetlenül hálásak, ha kellő figyelemmel és türelemmel viszonyulnak hozzájuk. A szakember azt vallja, hogy a mentális komponens sokszor legalább annyira fontos, mint egy szervi érintettség. Ezért ezt a pályát olyanoknak ajánlja, akik nem sajnálják az időt arra, hogy beszélgessenek betegeikkel. Sokszor az orvosi rendszer adminisztratív mivolta sem feltétlenül segíti a munkát, de „ebbe az ember talán idővel beleszokik”.

– magyarázta a főorvos. Úgy érzi, ebben a pandémia-időszakban csak a beteget kezelték, az embert nem minden esetben tudták, mert a körülmények nem tették ezt lehetővé. Erre még inkább ráerősített a rengeteg megszorítás, a védőruházat és felszerelés is. Kihívást jelentett a betegeknek, hogy mindezek mögött meglássák az orvost, nem alakultak ki szoros kapcsolatok. Ráadásul még a hozzátartozóknak sem volt lehetőségük meglátogatni családtagjaikat. Mindezek miatt nem tudtak annyira segíteni, és úgy véli, még sohasem dolgoztak ennyire nehéz körülmények között.

Szerinte a rendszer egyik ellentmondásossága az volt, hogy több esetben is előfordult: habár kollégáinak és neki nem voltak tüneteik, nem mutatkozott rajtuk a betegség, és úgymond munkaképesek lettek volna, a tesztjük azonban pozitív lett, emiatt nem dolgozhattak, otthoni elkülönítésbe kellett vonulniuk. Akadt azonban olyan alkalmazott is, aki valóban beteg volt, de a tesztje negatív lett, és öt ember helyett kellett dolgoznia. Aki meg képes lett volna a munkavégzésre, az nem jöhetett ki két hétig a karanténból. Problémát jelentett, hogy nem lehetett teszt alapján biztosan megmondani, valaki beteg-e, vagy sem.

Elmondása szerint a munkaközösségében sokakat nagyon megviselt az elmúlt két év.

– emelte ki a dr. Jakab Emese Enikő. A főorvos szerint a hétköznapi emberek úgy tudnák méltányosan meghálálni az egészségügyi dolgozók fáradozásait, ha nem ők maguk akarnák megtalálni a megoldásokat a problémákra, hanem azt az egészségügyre, szakemberekre bíznák, akik tudják, mit kell tenniük és mi a fontos.

Úgy látja, a médiának is nagy szerepe van abban, hogy a munkájukat nem tudták megfelelőképpen végezni. „A média állandóan keltette a félelmet, és sokszor éppen emiatt későn jöttek a betegek, sokszor mikor már a tüdőnek a 85%-a érintett volt, addig meg otthon ültek. Akkor már valóban nem tudtunk segíteni” – hívta fel a figyelmet az orvos. Hozzátette, a médiának az lenne a fő szerepe, hogy az emberekben bizalmat és hitet gerjesszen. Itt azonban éppen fordítva történt. Habár abban is biztos, hogy média és média között is van különbség: úgy véli, ebben az időszakban azt is megtanultuk, hogy megválogassuk, milyen csatornákat követünk.

Mindezek ellenére úgy gondolja, hogy az orvosi pálya gyönyörű. „Jelen lenni, segíteni a nehéz körülmények ellenére is, az embertelenségben is embernek maradni, mindez nagyon nehéz, de nagyon szép hivatás.

– vallja dr. Jakab Emese Enikő.

Dr. Bartha István szerint nekik, egészségügyi alkalmazottaknak az volt a „szerencséjük”, hogy a járvány hullámokban jött, így azok között voltak olyan időszakok, amikor kicsit kevesebb volt a munka, fel tudtak szusszanni. Ugyanakkor a csíkszeredai osztályvezető jelezte, hogy ez az időszak sokakat nagyon megviselt: voltak olyan munkatársai, akik egy-egy páciens elvesztését nagyon rosszul viselték. Itt a szakember hangsúlyozta: fontos tudni, hogy a koronavírusos betegek gyakran nagyon sok időt töltenek az intenzíven – ez hatványozottan igaz volt a negyedik hullámban a fiatalokra –, így valamilyen szinten mélyebben kötődtek a betegekhez az ápolók, nővérek.

„Volt úgy, hogy egy beteg halála után sírás volt, és teljesen kikészültek. És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ez nem valahol, egy távoli helyen zajlott, hanem a városunkban, a rokonaink, a barátaink, az ismerőseink voltak, akiket gondoztunk, és el is veszítettünk” – idézte fel dr. Bartha István.

„Az újraélesztési procedúra mindenkiben nyomot hagyott, sokakat megviselt. Amikor láttuk, hogy már nem fog visszajönni, akkor mindenki leroskadt, ki volt készülve és sírt. A kollégáimnak is, és nekem is megható és meghatározó tapasztalat volt. És tele vagyunk ilyenekkel, mindenikünknek van egy-egy ilyen története” – közölte Bartha István, hozzátéve, hogy a negyedik hullám csúcsán egyik barátját is beszállították az osztályra kómába esve.

A szakember tájékoztatása szerint a családi élet szempontjából az első év volt a nehezebb: mivel a felesége is az egészségügyben dolgozik, tulajdonképpen ők ketten teljesen elszigetelődtek a családtól, mert rákos betegek is voltak a szüleik körében. Leszögezte, hogy ez idő alatt tulajdonképpen nem találkoztak a család más tagjával, csak beadták az ételt, a csomagot nekik. Hozzátette, hogy bár az oltás ebben hozott egyfajta enyhülést, azzal végig tisztában voltak: annak ellenére, hogy oltottak, egy Covid–19-es intenzív osztályon dolgozva bármikor elkaphatják a fertőzést, így főleg telefonon, interneten tartották a családi kapcsolatokat.

A csíkszeredai osztályvezető azt is elmondta, hogy intenzív osztályon dolgozó szakemberként a kialakult helyzet nem érte hidegzuhanyként, de voltak olyan dolgok, amelyeket nehezen tudott feldolgozni, elfogadni.

„Az ember mindig megkérdőjelezte a szakmai tudását. Ilyen szempontból szerencsénk, hogy kisebbségiek vagyunk, így magyar és román fórumokon is követtük az eseményeket, tudtuk, hogy világszinten is ilyen súlyos a dolog: nem a mi hibánk, hogy embereket nem tudunk megmenteni, hanem ilyen a betegség lefolyása. Ez tartotta bennünk a lelket, illetve egymást bátorítottuk” – részletezte dr. Bartha István.

Az ötödik hullám végére azonban ez a konfliktus például az intenzív osztályon teljesen megszűnt, arra már mindenki rendelkezett valamiféle védettséggel. A szakember azt is megjegyezte, hogy a járványidőszak az ilyesfajta konfliktusok ellenére is összekovácsolta a munkaközösséget, szerinte másképp „nem is lehetett volna végigcsinálni”. „A nehéz az volt, hogy mivel mi a hullámok hatására hol bővítettük az osztályt, hol csökkentettük a létszámot, minden hullámban kaptunk egy adag új személyzetet, akiket ki kellett képezni, be kellett tanítani. És nem mindenki készült intenzív osztályra, így nekik pszichésen is nehéz volt” – hangsúlyozta.

Dr. Bartha István bárkit, bármely fiatalt, akinek van egy kis hivatástudata – hiszen az orvosi egy hivatás nem pedig szakma, ami egy csomó személyes áldozattal, lemondással jár – ma is arra ösztökél, hogy bátran válassza ezt az utat, hiszen nehéz, de megéri.

Dr. Bartha István ma is azt üzenni a társadalomnak, hogy figyeljünk egymásra, legyünk felelősségteljesek. A politikumhoz csak annyi kérése lenne, hogy „legyen partner ebben”, segítsen, hogy az orvosok üzenete eljusson a lakossághoz.