Meg kell ismertetni a fiatalokkal a félárnyékban rekedt történetet

„Korunk egyik legnagyobb történészi feladata elsősorban itt, Közép-Európában, hogy megkíséreljük – vagy legalább elősegítsük – azt, hogy apáink, nagyapáink fogságának felejtésre ítélt története visszaépüljön a társadalom kollektív emlékezetébe” – írja a kötet bevezetőjében Murádin János Kristóf. A történészt arról kérdeztük, ha madártávlatból tekint az általa kutatott témára és a témában kifejtett, hosszú évek óta tartó munkájára, hogyan összegezné: mik azok a legfontosabb okok, ami miatt az olvasónak, a mai embernek, az ifjú nemzedékeknek 2023-ban is tudomást kell/ene szereznie az erdélyi magyar civileknek a második világháború végén, és azután történt elhurcolásokról.

„Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy ez egy élő téma. Mondhatni: velünk élő történelem. Hiszen Erdélyből – a kutatások jelenlegi állása szerint – legkevesebb 20 000 magyar civil férfit és fiatal fiút hurcoltak el 1944 őszén a Szovjetunióba, a legtöbb esetben sokéves kényszermunkára.

Kifejtette, a téma ráadásul amellett, hogy általános érdeklődésre tart számot, nagymértékben ismeretlen is mind a mai napig, hiszen a kommunista rendszer bő négy évtizede alatt oly mértékben tabutémának számított, hogy nem hogy írni, de még beszélni sem volt szabad róla. Ezért azok, akiknek családját nem érintették az elhurcolások, a legtöbb esetben jóformán nem is hallottak még róla, számukra döbbenetes felfedezés a történtek megismerése. „Így ma már elmondható, hogy fokozatosan társadalmi igénnyé vált a múlt e szeletének megvilágítása.

Fogságba hurcolt polgári lakosokat kényszerítettek a Szovjetunió újjáépítésére

Murádin János Kristófot arra kértük, összegezze az erdélyi magyar civilek elhurcolásának tényleges okait. Mint magyarázta, több oka volt ennek, elsősorban a hadifogoly létszám-kiegészítés: fontos volt, hogy Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front főparancsnoka Sztálin előtt nagyszámú „hadifogollyal” tudja igazolni csapatai előre nyomulásának kényszerű megtorpanását Erdélyben.

Azután a foglyul ejtett polgári lakosokat a tényleges hadifoglyok tömegei közé keverve ugyanúgy fel lehetett használni a Szovjetunió gazdasági újjáépítéséhez, mint a hadifoglyokat. A szovjet államban ugyanis minden munkaerőpótlásra égető szükség volt, az ország óriási, 22 milliót elérő háborús embervesztesége hatalmas munkaerőhiányt teremtett, és az elszenvedett tetemes anyagi károk helyreállítása, illetve az újjáépítés addig soha nem látott mértékű munkaerőt igényelt.

„Mindezek mellett az elhurcolásoknak kétségtelenül volt egy lélektani indoka is. A szovjet hadvezetést jól érzékelhetően a bosszú és a kollektív felelősségre vonás is vezérelte. Az a vágy hajtotta őket, hogy Németország szövetségeseit példaszerűen megbüntessék” – mutatott rá a történész. Mint magyarázta, a magyar állam háborúból való kiugrásának elmaradása megpecsételte az erdélyi magyar civilek sorsát: mert míg Románia 1944. augusztus 23-án átállt a Szövetségesek oldalára, Magyarország ezzel megkésett és még októberben – amikor kellőképpen elő nem készített kísérletet tettek rá – sem sikerült ezt végrehajtani.

„És ne feledkezzünk meg a korabeli román sajtó magyarellenes hadjáratáról, uszító cikkeiről sem. A románság körében az 1940-es második bécsi döntés óta amúgy is magyarellenes volt a közhangulat, amire a román sajtó még rá is játszott. Így sajnos egyes esetekben a helyi román lakosság is segédkezett a szovjeteknek a magyar férfiak foglyul ejtésében. De általánosítani sosem szabad! Volt olyan jóravaló román ember, aki bizony segített és bújtatta a magyar szomszédot, amikor híre ment a fogolyszerzési razziáknak” – fejtette ki Murádin.

Demográfiai veszteség érte az erdélyi magyar közösséget

A történész elmagyarázta, az Észak-Erdély teljes területén, 1944 szeptember eleje és november első fele között szovjet fogságba került, összesen mintegy 20 000 magyar fiú és férfi életkora 14 évestől 70 éves korig terjedt, többségük azonban elhurcolásakor 20. és 40. életéve között járt.

Kolozsváron csúcsosodott ki a foglyul ejtések folyamata

„Ennek alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy az erdélyi magyar polgári lakosság elhurcolásának ütemét és földrajzi kiterjedését egyrészt a Székelyföld 1944 szeptemberi tervszerű kiürítése, másrészt az azt lehetővé tevő tordai feltartóztató ütközet határozta meg. 1944 szeptember első felében Háromszéken és a Csíki-medencében összesen kb. 3000 magyar fiút és férfit hurcoltak szovjet fogságba, majd a Szalárd-palotailvai, valamint a görgényüvegcsűri elhárító csaták után, szeptember közepén a Maros völgyében legalább 4000 magyar civil férfit ejtettek foglyul a szovjet katonai egységek” – fejtette ki Murádin. Mint mondta, ezt követően a tordai csata végétől kezdve, október első napjaiban Tordáról 700, egész Torda-Aranyos vármegyéből pedig 1000 főre tehetjük az elhurcolt magyar civil férfiak számát. Ahogy a front Tordától északra átlépte a magyar–román határt, a szovjet alakulatok birtokába jutott első közeli észak-erdélyi nagyvárosban, Kolozsváron csúcsosodott ki a foglyul ejtések folyamata.

Kifejtette, innen, Észak-Erdély fővárosából hurcolták el az egy településről számított legtöbb magyar polgári lakost Erdélyben. Október 12 és 15-e között, mindössze négy nap alatt 5000 magyar férfit és fiatal fiút ejtettek fogságba. Mellettük még a környékbeli falvakból is elvittek kb. 1000 embert.

Amint a történész részletezte, a szovjet foglyul ejtési razziák ezt követően, 1944 október közepén kiterjedtek Észak-Erdély északi és nyugati területeire is, igaz, valamivel kisebb intenzitással. Október 12-e után a Szamos-völgyben, Bonchida és Dés környékén, valamint a Sajó völgyében, Szeretfalva és Beszterce vidékén ejtettek foglyul magyar embereket. Erdély északnyugati területein, a dombvidékről az Alföld felé való kijáratoknál október 18–21-e körül vívott kisebb utóvédharcok után, Varsolc, Szilágysomlyó, Szilágynagyfalu, Sarmaság, de Nagysomkút, és Nagybánya vidékén is elfogtak magyar civileket. Erdély északi vidékeiről 1944. október 12-e és november eleje között összesen mintegy 6000 magyar civil férfit ejtettek foglyul a szovjet és román katonák.

„Ezek az akciók már közvetlen összefüggésben álltak az alföldi páncéloscsatát követő elhurcolásokkal, amelyek elsősorban Nyíregyházát és környékét érintették.

Aki a fogságban elvesztette lelkierejét, az belehalt

„Aki egyszer fogollyá lett, örökké az marad. És fogollyá nem akkor leszel, amikor csattan a bilincs, döndül az ajtó. Nem akkor leszel, amikor azt mondják: fogoly vagy. Fogollyá belül leszel” – ezzel a Száraz Miklós György írásából vett idézettel kezdődik a kötet, erős felütésként. A második világháborús erdélyi magyar foglyok sorsát behatóan ismeri Murádin János Kristóf, hiszen túlélők visszaemlékezéseit rögzítette és dolgozta fel a korszak szakértője. Azt kérdeztük tőle, miként körvonalazódott számára, az egyéni tapasztalatok különbözőségén túl mi volt az, ami a fogságba esettek lelki szenvedéseire leginkább jellemző volt. „A foglyokat két alapvető dolog kínozta állandóan: a honvágy és a folytonos éhezés. Lelkileg ezek viselték meg őket leginkább. A túlélők visszaemlékezéseiből, a velük való beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy

Tárgyi emlékek a fogságból, megidézett történelem

A kötet gazdag illusztrációs anyagot is felvonultat: a fogságból származó tárgyi emlékekről készült képeket. Ezeket a tárgyi emlékeket már több évtizede gyűjtötte a történész, kiállításon is megtekinthetőek Kolozsváron a Sapientia egyetemen. Például fotón szerepel a kötetben egy cirill feliratos szovjet katonai faláda 1944-ből, a tordai csatatér részét alkotó Aranyosgerendről, de számos más tárgyi emlék is illusztrálja a korszakot. Murádin János Kristófot megkérdeztük, hogyan vélekedik, a tárgyi anyag közszemlére bocsájtása segít-e abban, hogy a következő nemzedékek számára „emberközelbe ” kerüljön a 70-80 évvel ezelőtti korszak, ami ha úgy vesszük, már „történelem”, de ha a nagy időfolyam távlatából nézzük, akkor még „közelmúlt”.

A jövőt nem sejthetjük, a múltból azonban építkezni tudunk

Murádin János Kristófot arról is kérdeztük, melyek a történészi kutatómunkája – konkrétabban a második világháborút övező korszak vizsgálatának – legszebb és legnehezebb részei. „Történészként én mindig arra törekedtem, hogy olyan témákat kutassak, amelyek valamilyen okból korábban nem kerültek reflektorfénybe. A számos kutató által már feltárt, leírt, összegzett témákhoz nem volt, és ma sincs kedvem nyúlni. Szerintem a kutató feladata elsősorban az új dolgok felfedezése, nincs is csodálatosabb érzés annál, mint amikor a levéltárban, vagy terepen egy interjú során új, a szakma által addig nem ismert adatra, dologra, jelenségre bukkanunk. Ez vezérel engem, emiatt lettem történész” – vallja Murádin.

Hozzátette, a jövőt nem sejthetjük, a múltból azonban építkezni tudunk, s minél nagyobb szeletére tudunk rávilágítani, annál biztosabb talajon állhatunk. „És hogy mi a legnehezebb? Hát az, hogy megőrizzük a soha teljessé nem tehető objektivitást, azt, hogy ne implikálódjunk lelkileg a témába, ne hagyjuk, hogy a forrásaink eluralkodjanak felettünk. A szovjet fogság témakörében kifejtett munkámban ez volt az egyik legnagyobb kihívás” – mondta a történész. Kifejtette, számára olyan közvetlen élményt jelentett egykori foglyokkal többórás interjúkat felvenni, szemtől szembe kerülni olyan emberekkel, akik saját maguk szenvedték meg azt, amivel ő foglalkozott, amiről írt, hogy azt nagyon nehéz volt érzelemmentesen kezelni.

„Márpedig úgy kellett, és ez hatalmas lelki megterhelést jelentett. Azt hiszem, nem is tudtam teljesen elvonatkoztatni az interjúalanyaim emberi mivoltától. Sokukkal igazi barátságba kerültem. Mikor előrehaladott koruk okán elhunytak, bizony nem szégyellem bevallani: meg is sirattam őket, csak azt sajnálom, hogy számukra ez a beígért kötet már túl későn érkezett” – mondta Murádin. Úgy fogalmazott, a kötet nem titkoltan azért is készült, hogy ha csak jelképes módon is, de kárpótlást, ha úgy vesszük: elégtételt nyújtson nekik a fogságban elszenvedett éveikért. Bizonyítva azt, hogy minden korábbi elhallgatási kísérlet ellenére nem feledte el őket az utókor.