Legendákkal emlékeztek Szent Lászlóra a nagyváradiak

A kápolnában minden évben László napján, vagy annak előestéjén búcsút tartanak. László, akit 1095-ben városában, Váradon temettek el, később pedig ugyanitt avattak szentté, szigorú és igazságos, mindemellett emberséges és bátor király volt – mesélte a plébános a gyülekezetnek, amely megtöltötte a kápolnácskát a kinti hideg és a zuhogó eső ellenére. A plébános a lovagkirály törvénykönyveiből idézett – bizony nem menekülhetett a középkori szigor elől az, aki akár a legkisebb értékű vagyontárgyat ellopta. László idejében még volt boszorkányégetés is, az egyházat a törvény számtalan módon védte.

A váradiak legszeretettebb szentjének alakját számos legenda övezi. „Aki legendát mond, a szívével dalol” – mondta Lőrincz Ottó, s el is mesélt kettőt a legszebbek közül. Az egyik szerint, amikor a kunok Kolozsvárt támadták, vezérük úgy tett, mintha menekülőre fogná, de közben katonáival arany- és ezüstpénzeket hajíttatott a földre, szabad prédául László magyarjainak. A király hiába intette óva népét, azok lehajoltak, szedegetni kezdték a pénzt, ekkor a kun hadsereg megfordult, s támadásba lendült. László ekkor imádkozni kezdett, Isten pedig könyörgésére válaszképpen kavicsokká változtatta a drága érméket, ráébresztve ezzel a magyarokat arra, hogy kapzsiságuk elvakította őket. A csodaszarvassal is találkozott egy másik legenda szerint Szent László király testvérével, Gézával együtt, ám kettejük közül László volt az, aki megértette: nem szarvas volt a levadászhatatlan állat, hanem Isten angyala, szarvai szárnyak, a köztük égő gyertyák pedig fényes tollak, s a Szűzanya üzen velük.