Önmagunk megismerése és a százarcú ember – beszélgetés Dobos Imre színművésszel

– Amióta a váradi színpadon látom, Dobos Imrének majdnem mindenik szerepében más és más karaktert kell megformálnia. És mindenik alakítása telitalálat – nem véletlen tehát, hogy már jó ideje úgy hívom magamban, hogy „az ezerarcú ember”. Mennyire érzi igaznak ezt a megfogalmazást?

– Az ezer arc egy kicsit talán sok, annyi nem is fér bele egy színészi pályába, de a százarcúságot vállalom. Sőt, úgyis mondhatnám, hogy az idők során a sokszínűség hitvallásommá is vált: egyik nagy elődöm szerint a legfontosabb önmagunk megismerése, a színészi pályának ez az első lépése, s ha ez sikerült, akkor arra már fel lehet bármilyen szerepet építeni. Egyébként azt hiszem, hogy minden színész azt szeretné, hogy minél változatosabb legyen a palettája, hogy mindig más karakterrel azonosuljon, hiszen csak így lehet teljes az alkotói pálya. Bocsánat, hogy mások nevében is beszéltem, számomra mindenképpen igaz ez a megfogalmazás, de gondolom, az általánosítással mégsem tévedtem sokat. Egyszóval: maradjunk inkább a százarcúnál.

– Rendben, bár ha szerepeinek sorát nézem, talán több is kijön. Tény, hogy az impozáns szereplista önmagában is nagyon beszédes, hisz sem Szentgyörgyön, sem Váradon nem volt ideje unatkozni.

– Szerencsére most sincs. Bár 2009-től hivatalosan nyugdíjba vonultam, mivel szükség van rám, folyamatosan játszom. És valóban, ahogy az évekre lebontott szerepfelsorolás is mutatja, első perctől komoly feladatokat kaptam.

– Előre szaladtunk, holott az egyik fontos momentumról, a pályaválasztásról nem beszéltünk. Lévén marosvásárhelyi, gondolom ez afféle „hazai pályának” számított.

– Nem is tudja, mennyire telibe talált ez a hazai pálya, ugyanis az általános iskolánk, ahová egy osztályba jártunk boldog emlékezetű Héjja Sándorral, nagyon közel volt a Köteles Sámuel utcai színiakadémiához. Kissrácokként tudtuk-láttuk, hogy oda olyanok járnak, akik aztán szinpadon fognak szerepelni, úgyhogy a hetedik osztály után (akkor még hét általános volt a kötelező) egyszerűen bementünk Héjja Suncival a színire, és mondtuk a portásnak, hogy ezentúl mi is ide szeretnénk járni.

A portás bemért bennünket és udvariasan annyit mondott, hogy ide azért egy kicsit nagyobb diákok járnak, menjünk még mi is vissza tanulni, és aztán majd jöhetünk. Nem okozott borzasztó nagy csalódást, mert valahol éreztük mi, hogy igaza van, arról nem is beszélve, hogy – ha jól emlékszem – a következő tanévben máris lehetőségem nyílt színpadra lépni, mivel a színház bemutatta a Légy jó mindhaláligot, és én játszhattam Orczy szerepét.

Be kell vallanom, hogy a külcsín felől közelítettem meg a színházat, vagyis elsőre abba szerettem bele, ami még nem is igazán a színjátszás, hanem csak a körítés. De mondanom sem kell, mennyire imponáló volt, hogy előadáskor csak úgy besétálok, mert hogy már rég nem játszották Móricz művét, és én még mindig „csak úgy” besétáltam: „természetesen” a színházhoz tartozónak éreztem magam. És azóta is színházba járok...De életem legboldogabb két hete mégis az volt, amikor a sikeres felvételi után a főiskola megkezdésére vártam. Úgy éreztem, hogy valami csoda történik velem.

– Végzéskor miért választotta Sepsiszentgyörgyöt? Vagy nem is lehetett választani?

– A főiskolán akkoriban szokás volt, hogy egy-egy évfolyamon belül mintegy kis társulatokat hoztak létre, már ott alakítgatva a különböző karakterek megformálására alkalmas szereposztásokat. A színházigazgatók aztán megnézték a vizsgaelőadásokat, s bár számított az elért eredmény is, mégis inkább típus szerint választottak. Szentgyörgyön sok tehetséges színész volt akkoriban, de nem mindeniknek volt meg a „papírja” is.

Tehát egyrészt végzett színészt kerestek, másrészt valószínűleg megláthatták bennem a többirányúságot. Nagyon szerettem Szentgyörgyön lenni, az ottaniak szerették a színházat, rengeteget tájoltunk, mindenekelőtt télen, nem azért, mert akkor a sok fűtetlen kultúrház külön „tűzpróbát” jelentett, hanem mert akkor értek rá inkább a környékbeliek a színházba járásra. Az első igazán jó szerepem Saul Levitt Parancsra tettem című darabjában Davidson volt, ezt követték a jobbnál jobb Tamási-szerepek. Tompa Miklós Szentgyörgyön képzelte el a Tamási-ciklust, az Ősvigasztalás kivételével mindenik darabot be is mutattuk, és játszottam is mindenikben.

De voltak nemcsak kellemes, hanem embert próbáló időszakok is: a 80-as években például szinte egy időben játszottam Tompa Miklós rendezésében Sütő András Pompás Gedeonjának és Erdman Az öngyilkos című darabjának a címszerepét, ez utóbbit Seprődi Kiss Attila rendezésében. Nagy feladat volt, nemcsak azért, mert mindkettő abszolút főszerep, rengeteg szöveggel, de a cenzúra miatt a Pompás Gedeont az utolsó pillanatban egy kicsit át kellett „igazítani”, mivel az elvtársak már az úgynevezett vizionálás után jöttek rá, hogy a Sütő-darabban nincs pozitív hős, a címszereplő legkevésbé sem az. Megbeszéltük Sütővel, szerencsére zökkenőmentesen sikerült megoldanunk. Ilyen és hasonló feladatok miatt éreztem azt gyakran Szentgyörgyön, hogy amolyan „kiemelt életet” élek.

– És mégis eljött onnan...

– Eljöttem, pedig hűséges típus vagyok. Sokan nem is értették, miért jövök el. Dali Sándor, a szentgyörgyi színház akkori igazgatója a bejelentésemre például csak annyit tudott kérdezni: miért?

– Szóval miért is?

– Mert hívtak. 1988 tavasza táján épp ott turnézott a váradi színház. Találkoztunk, megkérdezték, nem jönnék-e el? Miért, szükség van rám? Az igenlő válaszra én azt feleltem, hogy meg kell beszélnünk a családdal is. Megbeszéltük és arra jutottunk, hogy jó lesz váltani. Hiányozni fog a színház, a kollégák, a szentgyörgyi erdőben a gombászás... de Várad varázslatos város. És az 1988/89-es évad kezdetekor már Váradon voltam.

– Varázslatosnak mondta a várost: mennyire ismerte idejövetele előtt?

– Turnéztunk Váradon, át is utaztunk többször. Egészen más, mint Sepsiszentgyörgy. Nagyobb város, nyitottabb, mondhatni szellősebb. A színházi élet is könnyedebb, bohémebb, mint Szentgyörgyön. Sajnos az évekig tartó állandó rendezői munka hiánya meglátszott az utóbbi időkben. Mostanában kezd helyreállni a rend, hogy Szabó K. István személyében rendező lett a társulat művészeti vezetője. Egyébként Váradon mondhatni ugyanott folytattam, vagyis a legváltozatosabb szerepeket játszhattam. Szerepálmom sincs, nem is volt soha – mindig várakozással, kíváncsisággal tekintek a következő feladat elé, de amíg nem vagyok kiírva a próbatáblára, addig nem ringatom magam hiú álmokban. Lehet, hogy ez egyfajta védekezés, de így van.

– Közel negyedszázada él családjával együtt Váradon – mennyire szokta meg a várost?

– Teljes mértékben. Ezt a várost nem lehet elrontani. S hogy megszoktam-e? Annyira igen, hogyha hirtelen rákérdeznek, melyik az én városom, akkor a válasz egyértelmű: Várad.