Zeneoktatásról kendőzetlenül, az óvoda és az egyetem között

Azért tartanám e szembenézést időszerűnek, mert a jelenleg több mint kritikusnak mondható országos pénzügyi helyzetre (és pazarlásra) felvázolhatóak és megvalósíthatóak lennének ésszerű és hatékonyabb kilábalási stratégiák is. Továbbá azért merészkedem előhozakodni e tükörrel, mert 1981 óta minden szinten benne jártam/járok ebben a rendszerben: kisiskolásként, gimnazistaként, később egyetemistaként, előadóművészként és jó ideje tanárként.

Integrált rendszer

Nyilván nem kezdhetünk sem az erdélyi, sem a romániai zeneoktatás történelmi távlatú viszszapörgetésébe (nincs itt ennek helye, bár anynyi mégiscsak belefér a zárójelbe, hogy azért elég érdekes lenne a különböző „földrajzi” egységek és azoknak fejlődési szakaszait, – finoman szólva – fáziseltolódásait, számba venni). Elég most csak az ún. 90-es fordulathoz visszalépnünk mint sarkalatos referenciaponthoz, és az akkori állapotokat számba véve feltárni, mi hova fejlődött.
Bizonyosan sokan tudják, hogy a romániai zeneművészeti oktatás általános iskolai és gimnáziumi szakaszát szovjet minta alapján, úgynevezett (zene-) művészeti szakközépiskolák alapításával oldották meg az 50-es, 60-as években, sőt volt olyan „zenelíceum” (hogy az őshonos terminológiával éljek), melyet a 70-es években indítottak. Azok számára, akik nem ismerik, mit is jelent ez: az általános műveltségi és a zenei szaktárgyak oktatása integrált rendszerben történik egyazon iskola keretében elemi, általános és esetenként gimnáziumi szinten is. Ha csak kizárólag az elit, már-már kasztrendszerű, előadó-művészeti és pedagógusi szakembergárda képzésére összpontosítanánk vizsgálódásunkat, nyugodt szívvel megállapíthatnánk, hogy ez hatékony módszernek bizonyult a kommunista rendszer által meghatározott (és behatárolt) évtizedek folyamán. Ezek az intézmények természetes artikulálódásai voltak a művészeti és zeneoktatási hagyományokkal amúgy is rendelkező nagyvárosok iskolapolitikájának, kevésbé viszont az ilyen szempontból gyökértelen településeken (de itt akkor ez a kultúra terjesztésének missziós erejével hatott és legalább nem merült fel még a gimnáziumi, vagy netán a főiskolai szint elindítása). Többgenerációnyi jeles erdélyi magyar muzsikus is ebben a rendszerben tanult életre szólóan szakmát, kapaszkodott „szintről szintre” és vált később Európa-szerte ismert művésszé.

Sok helyen azonban már indulásból felemás megoldások születtek: több városban – a gimnáziumi szinten – egybevont képzőművészeti és zeneművészeti osztályok indultak, nyilván egymást kisegítve és viszontigazolva önnön létjogosultságukat. Hogy minden egyes megyében megvolt-e ezeknek a hatékonysági elővizsgálata (hogy újból csak nagyon finom árnyalatokat keressek), kétlem. A mi szempontunkból persze (néhol) számunkra előnyösen is alakultak dolgok: például az etnikailag vegyes erdélyi területeken ez a rendszer megtoldódott egy-egy „dupla-csavarral”, párhuzamos román–magyar zeneművészeti-képzőművészeti osztályokkal. (Amit aztán a 80-as évek kisebbségeket érintő megszorító intézkedései eltöröltek). Ennek a rendszernek volt egy alapvető torzulása, mégpedig az, hogy nem igazán számolt a műkedvelő réteg tényleges és széles körű nevelésével – hacsak a Şcoala populară de Artă nevű klub-alakulatok hálózatát és jórészt kétes minőségű alternatíváját nem tekintjük annak, melyeknél a missziói hangsúly inkább a popularán volt, mintsem az artán.

Piramis, csonka gúla, henger

Nos, eme hiányossága ellenére lényegében a formáját tekintve egy piramist idéző, valamelyest átlátható, a munkaerőpiac valóságát többnyire figyelembe vevő szerkezet volt. A piramis alján, legalább minden megyeszékhelyen, volt országosan körülbelül 30 „darab” 1–8. osztályos oktatást biztosító zeneiskola, a rendszer közepén ennél jóval kevesebb – többnyire a művelődési szempontokból történelmi-kulturális központokban – 9–12. osztályokat is magában foglaló zenelíceum (nem több mint 7-8 az országban), és végül a tetőn a három zeneakadémia (Bukarest, Iaşi és Kolozsvár). És akkor jött a 90-es évek elején a bölcs „fejlesztési stratégia”, melynek nyomán a félig jót húsz év alatt egy sokkal roszszabb rendszer váltotta fel. Racionális érv lett volna a művészoktatási szerkezetnek (a fentebb vázolt piramisnak) a selejtezési bázisát és minőségét fejleszteni, azaz szélesebb alapra és erős gerincre helyezni a rendszert: vagyis több kisvárosban, és akár községekben is (hogy a magyarországi falvak szintjéig terjedő hálózatról ne is beszéljek), indítani „délutáni” zeneiskolákat, zeneóvodákat, valamint régiónként (3-4 megye) megerősíteni az igazi szakképzést biztosító líceumokat. Nos, ahelyett, hogy eme ésszerűségnek teret adva ilyen irányú változásokra került volna sor, a befolyással rendelkezők ambíciójának engedve, természetesen a különösebb kritériumokat nem állító törvény adta lehetőségeket kihasználva, azaz a minisztériumi engedély biztonságában, a meglévő 1–8. osztályos rendszert kezdték korlátlanul „felfelé bővíteni”, és mára oda jutottunk, hogy szinte minden megye „büszkélkedhet” 1–12. osztályig terjedő művészeti szakközépiskolával. Ami a jelenben a még tragikusabb valósága a romániai zeneoktatási rendszernek: az égig érő paszuly növekedése itt sem állt le, mivel párhuzamos főiskolai szintű zenei (pedagógiai) képzések indultak, akár 120 kilométeren belül is. A fennebb leírt okokból kifolyólag a hajdani „piramisból” így lassan „csonka gúla” és végül mára már-már „henger” lett… Sőt a statisztika valósága azt az ellentmondásos helyzetet igazolja, hogy a rendszer tetejéből anynyi (néhol még több) végzős kerül a munkapiacra, mint ahány elsős iratkozik be a rendszer alján. Vagyis lassan a piramis a feje tetejére áll, mint sok más dolog e mioritikus tájakon.

Mi ebben a rossz, kérdezné a gyanútlan olvasó?

Hát elsősorban az, hogy a minőségi (ismétlem: a minőségi!) zenei – főképp hangszer – szakoktatásnak az előfeltétele a széles tömegen nyugvó fokozatos szelekció lehetősége, mondhatni szabálya. Magyarán a romániai kulturális-civilizációs kontextusban csak a milliós nagyságrend közeli demográfiai bázissal bíró régió tud elég tehetséges gyermek- (és tanár!) anyagot biztosítani ahhoz, hogy egy valamire való, igazi, zeneművészeti líceum születhessen (a jelenlegi régiók alig mozognak jobbik esetben a 250 ezer és a 450 ezer közötti határokon). Csak az ilyen nagy, gyűjtőcentrumokként működő zeneművészeti líceumokban adódhat meg az a több faktor együttes jelenlétét igénylő lehetőség, hogy 8+4 év alatt az intézmény valóban ízig-vérig zenészeket tudjon formálni. Elismétlendő közhely, hogy zenészeket sem lehet gyorstalpalásos módszerrel és megfelelő körülmények nélkül nevelni. Emellett, párhuzamosan, nemcsak hogy létjogosultsága, hanem egyenes szükségszerű követelménye lett volna a reális fejlesztési stratégiának, a műkedvelő réteg és a majdani klasszikus zenei műfajok fogyasztóit kitermelendő, az iskola utáni rendszerben működő, kistelepülésekig kiterjedt, korhatártól függetlenül látogatható, és persze csak félig „szubvencionált”, zeneiskolák hálózatának létrehozása. Persze ez sem így történt…

És itt még nem is szóltunk arról a szomorú, máig ható/tartó valóságról, hogy az újdonsült gimnáziumi (9–12.) szinteken a megfelelő tanerőt sem tudták biztosítani. A kulturális szempontból kisvárosokban, vagyis (zenei) szakmai állóvíznek számító, ellenben de iure megyeszékhelyeken, nagyrészt csak a harmad-negyed vonalból érkező, rendszerint „fél”-szakoktatói oklevéllel (úgynevezett „modul” képzéssel) rendelkezők töltötték be a nagyszámban üres tanári (hangszeroktatói!) állásokat. És – teszem hozzá nem rosszallóan, hanem ténymegállapítóan – betonozták be magukat végérvényesen a tanügyi rendszerbe az ellentmondásos címzetes vizsgával.

Mára a helyzet kilátástalanul és reménytelenül pazarló, szövevényes, jövője megjósolhatatlan.

A minőségi ellenőrzés lakmuszpapírjai

Nagy szükség lenne továbbra is a kistelepüléseken induló amatőr, műkedvelő hangszer- és zeneoktatásra. Itt sokan részt vennének akár (méltányos keretekben történő) fizetéses rendszerben működő képzéseken: teszem azt olyan költségvetési felállással, melynek harmadát az állam, harmadát az önkormányzat és a meglévő harmadát pedig a befizetett tandíj fedezné. Ezáltal olyan városok gyermekei is zenetanulási lehetőséghez jutnának, mint például Torda, Aranyosgyéres, Ludas, Dés, Nagyenyed, Tasnád, Nagyszalonta, Nagykároly, Szilágysomlyó stb. (A főként szász-német kulturális hatásnak köszönhetően kivételt képeznek Erdélyben Segesvár, Régen és Máramarossziget városok, melyekben létezik zeneoktatás). Ezek a főként amatőr képzéssel foglalkozó iskolák nem utolsósorban melegágyai lennének a tehetségkutatás és a művészpálya kezdeti nevelésegyengetés feladatainak, megteremtve a sokat hangoztatott esélyegyenlőséget is. Ráadásul eme újracsoportosítással munkához jutna a lényegében szakmai szempontból oda nem való, a burkolt munkanélküliség kategóriáját gyarapító, ellenben (emelt költségű fejkvótarendszert emésztő) megyeszékhelyi gimnáziumi pedagógusállomány is.

A fent említett okok miatt felül kellene vizsgálni minden zeneoktatási intézmény 1990 után alakult gimnáziumi (9–12.) szintjének hatékonyságát és létjogosultságát. Itt egyes eredmények és következtetések már előre borítékolhatók, mivel 20 éve tudvalevő, hogy minőségi szempontból soha be nem hozható hátrányban és reális felzárkózási stratégia és lehetőség hiányában működnek, teljes vagy részleges szakmai elmaradottságban. Elég megnézni az évente sorra kerülő hivatalos országos verseny (Olimpiada Naţională de Interpretare instrumentală) eredményeit, hogy világosan kiderüljön, fényévnyi távolságok vannak a – megjegyzem – ugyananynyi pénzt felemésztő, egyes iskolák között. Itt persze nem hagyhatók figyelmen kívül az egyes egyének (egy-egy kiemelkedő szakmai háttérrel rendelkező pedagógus és tehetséges diák) által elért teljesítmények. Mindez azonban nem szentesítheti az egyes intézmények, a művészeti oktatáshoz nélkülözhetetlen és sokoldalú feltételrendszert követelő hiányait. Mint például: van-e az iskolának minden klasszikus zenekari hangszert oktató, művészdiplomával rendelkező tanára, kellőképpen arányos-e az egyes osztályokon belül a hangszeropciók eloszlása (például egy osztály ne 6 gitárosból, 4 elméleti szakosból és 4 énekszakosból, 1 zongoristából és 1 hegedűsből álljon, mivel csak ehhez a felálláshoz biztosított az amúgy is csak félig szakképzett tanerő). Az előbbi kritériumból következendő: biztosítottak-e reális kamarazene-, kórus- és zenekartanítási feltételek az intézményben, és végül milyen arányban felvételiznek sikerrel az itt végzett diákok a tradicionális (pl. Kolozsvár, Bukarest, hogy az európai főiskolákról ne is beszéljek) felsőoktatási intézményekbe stb. Ezek a paraméterek az igazi lakmuszpapírjai a minőségi ellenőrzésnek. Nagy szükség lenne régiónként megerősíteni a tradicionális központok vezető és tehetség gyűjtő-vonzó szerepét, mivel csak egy egészséges versenyszellemben és környezetben tud bármely zenére predestinált tehetség fejlődni és kibontakozni. Nagy szükség lenne több évtizedre prognosztizálni a munkapiac-kereslet igényét, hogy ennek tudatában határozódjanak meg a beiskolázási számok, főképp a rendszer felső szintjein. Nagy szükség lenne teljes átszervezést (akár leépítést) végrehajtani, mintsem teljesítménytől függetlenül mindenkit fizetéscsökkentéssel súlytani.

Az elkövetkezendő hónapok mindenképpen vízválasztók lesznek az oktatási rendszer minden területén, kérdés, hogy újból csak szőnyeg alá seprik a tükörbe nézés esélyét, vagy lesz bátorság végre kézbe venni a gyeplőt és nem a lovak közé dobni, mint ahogyan eddig történt.

Horváth Zoltán

(A szerző a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenegimnázium főszakos zongoratanára, a Gheorghe Dima Zeneakadémia óraadó tanára)