Zenekedvelők és -értők nevelése, oktatása

- Mikor került kapcsolatba a zenével?

- Nagyon szép gyerekkorom volt, a nyarakat nagyszüleimnél, Nyárádköszvényesen töltöttem, a Bekecs aljában. Ekkor kerültem kapcsolatba a zenével, a hangszerekkel, hiszen ott már zenélgettünk az unokatestvéreimmel. A zene folyamatosan jelen volt az életünkben, énekelve dolgozott mindenki. Minden névnapot, születésnapot megültünk - ha zsíros kenyér mellett is -, nagy kártya- és römipartik folytak, természetesen zenészekkel. Amikor édesapámnak névnapja volt, már hajnalban szólt a zene. Aztán hétéves koromban egy cigányprímástól kezdtem zenét tanulni, s ez életre szóló élményt jelentett.

- Mitől volt ilyen különleges?

- Úgy tanított, ahogyan őt tanították annak idején. Mellettem ült, beállította a kezem, húzta a megfelelő hangot és nekem utánozni kellett. Egyszerű dallamokat tanított. Aztán amikor már el tudtam játszani egy dallamot, máris rájátszott egy kíséretet, tercelt, engem pedig nagyon feldobott ez a hangzás. Tízéves koromban, a nővérem esküvőjére hoztak egy zongorát is, amin rögtön elkezdtem klimpírozni, akkordokat fogni, csak úgy, hallás után. Ekkor történt az is, hogy a tanító bácsim, az iskola énektanára elvitt felvételizni a zeneiskolába, ahová sajnos nem vettek fel, mert édesapám „kizsákmányoló” volt. Akkor azt ajánlotta édesapámnak, hogy taníttasson magánúton. Sajnos nem vettek fel később sem a zeneiskolába. A zenével párhuzamosan sokat futballoztam a házunkkal szembeni réten. Annyira jól ment, hogy a zene és a foci már-már nem fért össze. Apám addig nem engedett ki focizni, amíg két órát nem gyakoroltam. Az iskolából is egyenesen focizni, vagy gyakorolni mentem. Tizenöt évesen olyan szinten futballoztam, hogy bekerültem a román ifjúsági válogatottba. Piteşti-re vittek edzőtáborba, amelynek végén a válogatottat Izraelbe küldték futballozni. Sajnos engem otthon kellett hagyniuk, mivel Gerő bátyám akkoriban ki akart telepedni Libanonba, s ez abban az időben megpecsételte a család sorsát. Ez olyan törést jelentett az életemben, hogy többé nem mentem még a futballpálya közelébe sem.

- Azóta sem rúgott labdába?

- De igen. Egy időben Homoródon szerveztem zenei táborokat, ott minden este fociztunk a gyerekekkel, kollégákkal. Még akkor is elég jó formában voltam.

- Hogyan folytatódott a zenetanulás?

- Eldöntöttem, hogy megtanulok gitározni. Az Élet és Tudomány folyóirat egyik számából megtanultam a hangolást és az akkordfogásokat, és már annyira ment, hogy alapítottam egy zenekart, mellyel táncesteket tartottunk, bálokban, esküvőkön léptünk fel. Közben volt egy másik törés is az életemben, mivel ugyancsak \"kizsákmányoló\" szüleim miatt nem vettek fel a líceumba. Eltelt a nyár, közeledett a pótfelvételi, a szüleim hosszú éjszakákon át beszélgettek a jövőmről. Végül mindent bezártunk, édesapám visszaadta az iparengedélyét, és elment munkásnak a csónakgyárba, csakhogy tanulhassak. Gyakran megkérdezik, honnan ez a sok energia, ambíció, akarás, mindig az a válaszom, hogy otthonról, hiszen azok után, hogy a szüleim képesek voltak ilyen áldozatot hozni értem, nekem is kutya kötelességem volt helytállni. És most is az.

- Az Ön számára hivatástudat a zene?

- Már gyerekkoromban megfogalmaztam, hogy zenész szeretnék lenni, és ezt az utat követem a mai napig. Noha szó volt arról is, hogy orvosira kéne mennem, és kémiából tízesre érettségiztem, magamban már éreztem, hogy a zene fontosabb. Azt mondtam a családnak, hogy nem vagyok felkészülve az orvosira, de mivel az volt az igazság, hogy zenéből sem voltam felkészülve a felvételire, elmentem Feketehalomra fafeldolgozást és hangszerkészítést tanulni. Ma is megállapítom egy hangszerről, hogy miből készült, milyen minőségű, mennyit ér. Ezt követően hároméves zenetanári képzésre jelentkeztem Marosvásárhelyre, utána pedig a kolozsvári zeneakadémián folytattam a tanulmányaimat, így rövid időn belül minden lehetséges diplomám, fokozatom megvolt.

- Hogy került Székelyudvarhelyre?

- 1970-ben indult Székelyudvarhelyen a művészeti általános iskola egy nagyon lelkes igazgató, Baczó Zoltán vezetésével. Mi a feleségemmel, Ágotával - aki rendkívül tehetséges zenetanár - \'72-ben végeztünk, és akkor kaptuk az ajánlatot, hogy jöjjünk tanítani Udvarhelyre.

- Sokáig nemcsak zenélt, hanem át is adta a tudását. Milyen hangszereket tanított?

- Hegedűt, majd csellót. Mivel az iskolának egy időben nem volt csellótanára, egy hét alatt meg kellett tanulnom csellózni. Aztán volt egy diákom, akinek azt ajánlottam, tanuljon meg brácsázni, de mivel továbbra is velem akart tanulni, megtanultam brácsázni is, olyannyira, hogy a gyerek az országos versenyen második lett. Gitáros növendékeim is voltak, mind nagyon tehetségesek, a bőgőseim pedig az ország különböző filharmóniáiban dolgoznak. Emellett tűrhetően zongorázom is. Csak két éve hagytam abba a tanítást. Sok tanítványomra büszke vagyok, és ők is büszkék arra, hogy tőlem tanultak.

- Húsz éve igazgatja a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolát, a Székelyföldi Filharmónia alapítói közé tartozik. Soha nem gondolt arra, hogy másba fogjon?

- Mielőtt igazgató lettem, volt egy nagyon jó vonószenekarom, mely sok díjat nyert, és sokat is turnéztunk. Ezt átvette a fiam. Ebből aztán ifjúsági zenekar lett, később pedig a Székelyföldi Filharmónia. A rendszerváltás után egy ideig azon gondolkodtam, hogy a családom, a szüleim szakmáját, a cukrászatot folytatom tovább. Egy budapesti turné alkalmával a busz pontosan olyan helyen állt meg, ahol fagylaltgépeket árusítottak. Könyörögtem a feleségemnek, hogy vehessek egyet, de ő azt mondta, elválik, ha veszek, hiszen nem azért tanultunk, hogy fagylaltárusok legyünk.

- Mit mentene át gyerekkora világából?

- A precizitást és a munkafegyelmet. Olyan líceumba jártam, ahol papucsban jártunk az épületben, tanáraink kosztümben, nyakkendőben tanítottak, a tanárnőink pedig köpenyt viseltek. Volt egy tartás a tanári szakmában. Manapság a diákok körében az öltözködés és a fegyelem holtvágányra került, bár itt, a Pallóban nincsenek kirívó eseteink.

- A diákok nem lázadoznak a kemény szigor ellen?

- Lázadnának, de nem teszik, mert ennek itt nincs helye. Aki ide bejön, az elfogadja a vezetőtanács által meghatározott belső rendszabályt. Aki ezt nem tudja elfogadni, mehet másik iskolába. Nagyon büszke vagyok az iskolára, a közösségre, amit vezetek, és arra az infrastruktúrára, amit sikerült létrehozni Udvarhelyen. Bármelyik város büszke lenne a mienkhez hasonló művészeti iskolára, hiszen szakmailag rendkívül jól teljesítenek a diákjaink. Olyan évünk is volt, amikor a megyei szinten elért 49 országos díjból tíz a mi iskolánkból került ki. Tavaly a megyei tanács és a tanfelügyelőség díjazta azokat a diákokat, akik megyei és zónaversenyeken kiemelkedő eredményeket értek el: iskolánkból 24 diák kapott elismerést. Úgy érzem, a szülők is megértik, hogy mit akarok, mert mindig eljönnek házi koncertjeinkre, kiállításainkra. Hetente, kéthetente kamaraesteket szervezünk, és mindig telt ház van. Ez azt jelenti, hogy nemcsak gyereket nevelünk, hangszert oktatunk, hanem sikerült kialakítani egy zenekedvelő és zeneértő közönséget, s ez tulajdonképpen kihat az egész város kulturális életére. Minden idegen karmester csodálkozik, hogy Udvarhelyen telt házas koncertek vannak közel 600 ember részvételével, a kamaraesteket pedig 200-250-en hallgatják. Ez azt jelenti, hogy sikerült közelebb hozni az emberekhez a szépet és a jót, egy-egy koncert után látni lehet az arcokon, hogy derűsek, jól érzik magukat. Mindez nagyon fontos egy ember életében. Akit egyszer „megfertőz” ez a „betegség”, az rabja marad, hiszen az élő zene tulajdonképpen egy attrakció. Ahogy ránézek egy zenekarra és látom a hegedűst szívvel-lélekkel „keverni”, a bőgőst, amint „belemászik” a hangszerbe, az nem csak hangzásban, de látványban is sokat nyújt, s mindezt megkaphat a közönség a filharmónia koncertjein. Jó érzéssel tölt el, hogy van közönségünk, hiszen ez azt is jelenti, hogy az iskola kinőtte magát, és olyan embereket is sikerült képeznünk, akik zászlóvivők, akikre büszkék lehetünk. Ők itt vannak a színpadon, de az ország összes többi filharmóniájában is vannak tanítványaink, akik egyetlen hívó szóra segítik a zenekart. Sajnos a Székelyföldi Filharmóniának nincs olyan költségvetése, hogy 50 embert alkalmazhasson, ezért szükség esetén olyan bedolgozókkal működünk együtt, akik mind a mi tanítványaink.

- Nemcsak a város zenei életének meghatározó egyénisége, hanem az örmény kultúra elkötelezettje is.

- Az örmények rendkívül agilis emberek, minden helyzetben talpra állnak, mert az élet nagyon megviselte őket. Nagyapám 1915-ben, az örmény genocídium után került Erdélybe, egy hajóskapitány menekítette át egy olajbogyós hordóban. A nagyapám bátyjáról, Magardici Bodurianról neveztük el az alapítványunkat. Ő a velencei papneveldében tanult, ott szentelték fel és volt könyvtáros, majd az örmény katolikus papok rendházából missziós papként helyezték Erzsébetvárosra. Udvarhelyen is több örmény család él, a legutóbbi örményesten például 32-en voltunk. Ilyenkor kiállítást szervezünk, könyvbemutatót tartunk, tehát mindig próbálunk kultúrával, irodalommal fűszerezett esteket szervezni. Az örményekre jellemző a kultúra iránti igény. Másrészt érdekes, hogy ahol az örmény letelepedik, ott azonosul az adott nemzettel, tehát egy magyarlakta területen az örmény magyarabbá válik a magyarnál.

- Ezek szerint ön székely örmény?

- Magyar örménynek vallom magam: magyar iskolába jártam, de a családban gyakran beszéltünk örményül. A gyerekeim is beszélnek örményül, mindkettőnek nyelvvizsgája is van.