Zenei pálya többszöri nekifutással

– Zenei pályája kialakulásában nem kevés szerepet játszhatott, hogy édesanyja zenetanárnő volt.

– Tulajdonképpen az életem nem is alakulhatott volna másként, már el volt rendelve Istentől. Mivel a zeneiskola a központban volt, és mi városszélen laktunk, az 1–8. osztályt általános iskolában jártam, abból a megfontolásból, hogy „szegény gyermeknek ne kelljen annyit gyalogolni”. Pedig ahogy mondani szokták, Csíkszeredában nincsenek távolságok. A döntés következtében egészen későn, 15 éves koromban kerültem a Nagy István Művészeti Líceumba, akkor kezdtem komolyabban hegedülni. Kisebb koromban nagymamámtól tanultam meg néhány népdalt. Ő azonban autodidakta módon tanult meg hegedülni, így népies tartást „örököltem” tőle. Emiatt 9. osztályban gyakorlatilag elölről kellett kezdenem az egészet. Végül rövid idő, mindössze 4 év alatt fel tudtam zárkózni a brassói egyetemi felvételi anyagának szintjére, amit id. Koppándi Jenőnek köszönhettem. Ő szoktatott rá a rendszeres gyakorlásra. A munkához való hozzáállását látva én sem tehettem másként. Ugyanakkor édesanyám folyamatos ösztönzése, dicséretei tartották életben bennem a lendületet. Mivel a túl gyors fejlődésnek megvannak a maga hátrányai, az egyetemen újra kellett kezdenem az egészet. A túl hamar megtanult dolgok nem tudtak beleépülni a tudatomba. Egy bizonyos határon, és úgy éreztem, csak kínlódom, de nem akar menni. Hanke Katalin, a kamarazene-tanárom mentett ki ebből a helyzetből, megtanított tudatosítani a hegedűjátékomat. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem járni mesterkurzusokra, rengeteg muzsikálást, koncertet szervezett. Ő értette meg velem, hogy egy igazi muzsikusnak sok kamarazenei és zenekari tapasztalatra van szüksége a fejlődéshez. Hanke tanárnő révén kerültem be 1996-ban – az alapítás évében – a Codex együttesbe. Gyakorlatilag ő indított el az aktív, profi zenei pályán.

– Milyennek tartja a csíkszeredai komolyzenei életet?

– A lehetőségekhez mérten nagyon jó. Annak ellenére, hogy a városnak egyelőre az infrastrukturális fejlesztésekre kell többet költenie, fenntartja a Csíki Székely Múzeumot, a Csíki Játékszínt, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest, és valamennyit magas szinten, emellett a komolyzenére is elegendő támogatást juttat. Havonta tartunk egy-két kamarazene-előadást, a Csíki Kamarazenekar egy-egy évadja pedig 7-8 zenekari hangversenyből áll. Mindig vigyázunk arra, hogy ezek a koncertek színvonalasak legyenek.

– Meg lehet élni muzsikusként Romániában?

– Mint minden szakmában, ha az ember szívvel-lélekkel és igényesen csinálja, akkor meg lehet élni belőle. Mindenhez rendszeres munka és korrektség kell. Nem elég szakmailag felkészültnek lenni – ami elengedhetetlen –, de el is kell tudni adni a tudást. Ugyanakkor hosszú távon kell bizonyítani, elnyerni az emberek bizalmát, hogy mindig legyen meghívás. Egyszer mindenkit meghívnak, de hogy ez megismétlődjék, minden egyes alkalommal a legjobbat kell nyújtani.

– Hogyan született meg a Csíki Kamarazenekar ötlete?

– A kilencvenes években elég nagy „csend” volt Csíkszeredában zenei téren a nyolcvanas évekhez képest, amikor az állami filharmóniák rendszeresen koncerteztek nálunk. 1990 után egyre több frissen végzett zenész került haza, és hiányoltuk az egyetemen megszokott aktív muzsikuséletet. Akkoriban rendszeresen járt tanítani Csíkba Szőnyi Zoltán marosvásárhelyi zongoratanár és karmester. Az ő ötlete nyomán, vezényletével tartottuk meg önerőből az első zenekari koncertet 2001 júliusában. Az önkormányzat akkori vezetői felismerték ebben az értéket, és támogatni kezdtek bennünket. Az első években 2-3 zenekari koncertet tartottunk Szőnyivel, emellett Szalay Zoltán kezdeményezésére havonta egy komolyzenei leckehangversenyt is szerveztünk. 2004-től az új városvezetés teremtette meg az alapot a rendszeres zenekari tevékenységhez. Akkor nyílt rá lehetőségünk, hogy külföldi karmestereket, előadóművészeket hívjunk meg. Azóta több helyen megfordult az együttes Romániában, Magyarországon, Svédországban. Néhány éve egy évadon belül több koncertet is tartunk a sepsiszentgyörgyi Georgius Kamarazenekarral Hargita és Kovászna nagyobb településein. Ebben nagy segítségünkre vannak az önkormányzatok, valamint a két megyei tanács is. Ez a közreműködés új lehetőségeket tárt elénk, ugyanakkor mindez egyfajta bizonyítéka annak, hogy összefogással sok mindent el lehet érni.

– Miként lehetséges tekintélyes, jó tanárnak lenni? Pláne olyan nehéz tárgyból, mint a hegedű?

– Minden tantárgy nehéz, ha nem értjük a működési alapelveit. Hegedülni is nagyon könnyű, ha megértjük, hogyan, mitől működik. Teljesen leegyszerűsítve: két-két mozgást kell helyesen elsajátítanunk: egy függőlegest és egy vízszintest mindkét kezünkkel. A kettő összehangolása persze rengeteg türelmet igényel. Emellett folyamatosan élesítenünk kell a fülünket és a figyelmünket. Ezek után következik az együtt muzsikálás másokkal, a saját mozgásunkat másokkal kell egybehangolnunk. Ez olyan, mint a társadalmi mozgások. Ha mi rendben vagyunk, és másokhoz is helyesen viszonyulunk, megteremtjük a tökéletes békét. Sokat segítene ebben, ha mindenkit tanítanának a helyes és jó muzsikálásra. Nem csoda, hogy ilyen zűrös a mai élet. Amíg a zenét, rajzot, a tornát „potya” tantárgyként kezelik az általános iskolákban, addig ne várjuk, hogy a kapcsolatok jól működjenek az emberek között. Azóta van tekintélyem a diákok és a tanár kollégáim között, amióta bennem rend van. Környezetünk olyan, mint egy tükör, és ha rosszat mutat, akkor ne a tükröt akarjuk megtisztítani. Ezen múlik a tekintély. A bennünk való rendet pedig csak Isten tudja kimunkálni tartósan. Erre tanít a Biblia is: „Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből.” (Fil. 2.13)

– Zenekart is vezet. Ott mennyire szükséges a tekintély?

– Az egyik legfontosabb elem a tekintély. Általában azt hinnénk, hogy a tudás tekintélyt kölcsönöz valakinek, de szerintem az nem minden. Mint említettem, amink van, azt el kell tudni adni. A tudást is át kell tudni adni, de nem az egyszerű információra gondolok, hanem arra a tudásra, ami az információk megélését, felhasználását, életünkbe való beépítését jelenti. Ez egyfajta életforma. Ha a tanár megéli, amit tanít, egyfajta példát mutat, és mindezt következetesen teszi, az tekintélyt alakít ki. Zenére átfordítva: ha egy hegedűtanár nap mint nap muzsikál, megéli a zenét, arra készteti a diákot, hogy eltanulja. Bármelyik tanárunkra visszagondolunk, akire régen felnéztünk, így tanítottak. Ugyanezt tapasztalom a zenekari órákon is. Amióta bennem rend van, azóta fegyelmet tudok tartani az iskolazenekarban is, és a diákok képességeitől függetlenül jól halad a munka.

– Hogyan lehet megszerettetni a gyerekkel a hegedülést?

– Mindenki azt szereti csinálni, amiben sikeres. Mindennek a kulcsa a sikerélmény. Ha egy diák folyamatos nehézségekkel találkozik, nem lel örömet valamiben, akkor azt nem fogja szeretni. Olyan ez, mint a házasság: ha nem kapunk örömet a házastársunktól, akkor kihűl a szerelem. Ezért kell úgy felépíteni a tananyagot, hogy a diáknak öröm és játék legyen a hegedű tanulása – ez azonban találékonyságot, rugalmasságot igényel a tanártól. Amikor 1996-ban megismertem a Szilvay testvérek által kidolgozott Színes húrok-módszert, rögtön áttértem arra. Alapja, hogy csak annyi információval terheli meg a diákot, amit az be tud fogadni. Így minimális információval, sok játékkal a diák hamar el tudja sajátítani a muzsikáláshoz szükséges alapelveket, mozdulatokat, és meg is szereti azt, amit jól csinál.

– Nemrég fia született. Marad ideje a gyakorlásra az apaság mellett?

– Több évvel ezelőtt, amikor egy kollégámnak gyereke született, furcsa volt számomra, hogy kimaradt a társasági életből, és csak a legszükségesebb időt fordította a szakmára. Amióta megszületett Dávid fiunk, én is ezt tapasztalom saját magamon. Megértettem, hogy a gyerek tényleg felelősség, és a lehető legtöbbet kell vele lenni, vétek kihagyni egy percet is az életéből, mert rengeteget lehet kapni tőle. Ez az együtt töltött idő később látszik meg a kapcsolaton. Mindenki olyanná válik, amilyen a környezete. Ha gond van a gyerekkel, minden szülőnek saját magát kellene okolnia. Ezért keresem nap mint nap Isten jelenlétét és megválogatom, hogy kivel, mivel töltöm az időmet. Gyerekeink olyanokká válnak, mint mi, ha rájuk szánjuk az időt, ha nem, akkor is példaképeik leszünk egy ideg, de Isten irgalmazzon azoknak, akik a televízióra és a véletlen hatásokra bízzák a gyerekeik nevelését.

– Ezek szerint nagy szerepet játszik a zenében, a muzsikában való elmerülésben az istenhit.

– Ha visszagondolok, az egész életem akkor fordult a helyes irányba, amikor elfogadtam Jézus Krisztust Uramnak, Megváltómnak. Ez 1996-ban történt. Azóta tapasztalom, hogy semmi sem történik hiába. Áldás van minden munkámon. Akik felismerik, hogy az Úrral járni nyereség, azok alá is rendelik magukat Isten törvényeinek, és akkor minden simán működik. Olyan ez, mint amikor egy gyerek teljesen engedelmes szüleinek, tanárainak, hiszen akkor rendkívül könynyen halad és jól boldogul az életben is. Fontos az engedelmesség, és ezt tapasztalom a diákjaimon is. Aki rám hallgat szakmailag, és pontosan követi azt, amit mondok, azzal sokkal jobban lehet haladni. Ha csak konkrétan a lámpaláz, a félelmek megszűnésére gondolok, ami nagyon sokáig gátolta a szakmai tevékenységemet, már ez elég lenne bizonyságnak, de sorolhatnám, mi mindent köszönhetek az Úrnak, mi mindentől szabadított meg.

– Van példaképe, akire felnéz?

– Mindenkire felnézek, aki jól csinálja azt, amit csinál. Próbálom mindenkitől eltanulni azt, amiben jó. Hosszú lenne a lista, de egyvalakit említek, aki minden jónak forrása: Jézus Krisztust. Amióta csak rá tekintek, azóta veszem észre egyenként az embereket, tartom nagyra mindenkiben az értéket. Azóta elég számomra a társam, és értékes számomra mindenki.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Gyerek, zenekar, tanítás...

– Bízom abban, hogy a közeljövőben Székelyudvarhelyhez hasonlóan Csíkszeredában is intézményesítik a komolyzenei tevékenységet, ami nagy előrelépést jelentene minden szinten. Idén már 10 éves a Csíki Kamarazenekar, és 15 éves a Codex együttes. Ezek olyan márkanevek, amelyeket meg kell tartani, és tovább kell vinni, népszerűsíteni. Szeretném jól csinálni azt, amit csinálok, szeretnék minél több gyereket vállalni. Ezekben garanciám az Úr, aki mindenekről gondoskodik, neki adok dicsőséget mindenben. Az ő szeretetének nincs határa.